2011. december 8., csütörtök

Nietzsche a metrón

Nietzsche a metrón utazott. Nem akart lovakkal találkozni, és erre jó oka volt. Rosszul lett, ha bánatos szemükbe nézett, nem kapott levegőt, ha meglátta a testükre aggatott szíjakat, egyszer azt álmodta, hogy a világ egy ló hátán egyensúlyoz, és látta az állat oldalán az ostorcsapások véres nyomait. Eddig úgy tűnt, Nietzsche terve bevált, mert a metrón sehol nem látott lovakat. Vele szemben egy férfi ült. Egy furcsa férfi. Két kezét az ölében tartotta, és szelíden nézett maga elé, göndör haja félig elfedte az arcát. Nietzsche szerette volna megsimogatni a göndör fürtöket, de tudta, hogy nem szabad, mert egyszer már megkergették ezért.
A Deák téri megállóhoz ért a metró, amikor a férfi hirtelen megmozdult, és felemelte öléből a kezét. Nietzsche akkor vette észre, hogy a férfi kezei kacskák, ujjai merevek és egyenesek, mintha bele akarna velük döfni a világba, amely így elbánt vele. A férfi remegve nyúlt a zsebébe, és nagy kínokkal kipiszkált onnan egy telefont. Egy percen át nyomkodta a gombokat, újabb perc volt, amíg a telefont a füle mellé ügyeskedte. Az utasok mind őt bámulták, Nietzsche tátott szájjal állt. A metró fékezett, az ajtók sziszegve vágódtak ki. Mindenki tisztán hallotta, hogy a férfi azt mondja a telefonba:

Anyuci… anyuci…
Mi lesz most, mondd, mi lesz?
A bérletem, a bérletem,
otthon maradt a bérletem.
Félek, anyuci…
Mi lesz most velem?

Nietzsche éppen hogy kifért a metró csapódó ajtói között. Az egyik ezüst oszlopba kapaszkodott, de már hiába. A lába kicsúszott alóla, teste reszketett, fogával az ajkába harapott, érezte a vér ízét a szájában. Boldog volt, mikor végre ráborult a csönd.
Az emberek elmentek mellette, csak egyvalaki hajolt le hozzá, fürgén lecsatolta róla az arany karórát, és már futott is a mozgólépcső felé. Végül egy ló lépett mellé, egy sárga, félig vak ló, és szelíden bámulta a kicsavarodott testet.
Nietzsche pedig csak feküdt. Leszállt benne az este, a benne épült házakban már égtek a lámpák, a benne kanyargó utcákat lassan belepte a hóesés.

A Mikulás kéziratot hoz

Ma délután bejött a Mikulás a szerkesztőségbe, félszegen rám mosolygott, levette a puttonyát, és kivett belőle egy piros borítós kéziratot.
– Versek és mondókák – mondta szerényen. – Magam írogattam üres óráimban. És rajzoltam is hozzá.
– Időpontot szoktunk egyeztetni – mondtam, de a Mikulás csak mosolygott, és a szakállát huzigálta.
– A kis krampuszoknak is felolvastam. Nagyokat nevettek.
Belelapoztam, és próbáltam szakértő arcot vágni.
– El tetszik most olvasni? – kérdezte a Mikulás reménykedve.
A vállam vonogattam.
– Talán február elején. Addigra elolvassuk. De nem biztos.
A Mikulás gyűrött, zsírfoltos papírt kotort elő a zsebéből.
– A húsvéti nyúl ajánlása – motyogta. – A gyerekei is nagyon szeretik. A pici nyuszikák…
Olyan kérlelően nézett rám, hogy megrogyott a térdem.
– Beleolvasok a másik szobában – mondtam.
Leültem a szomszédos irodában, és olvasni kezdtem. A rajzok suták voltak, a versek ritmusa döccent, még a helyesírással is hadilábon állt a Mikulás. Az első vers így kezdődött:

Ha szitál a hóessés
az aztán frankón messés
felugrok a szánomra
oszt indulok a városba.

Én vagyok a Mikkulás
nem zenész vagy pikkulás
ha a rucim elhagyom
az aztán a pirrulás.

Nehéz helyzetbe kerültem. A versek rosszak. Az illusztráció pocsék. De a szerző ismert. Lehet, hogy ezzel a névvel elkapkodnák a könyvet, mint a cukrot. Ha másik kiadónál lesz siker, akkor kirúgnak. Ha mi jelentetjük meg, akkor leírják, hogy ez egy kommersz kiadó, és csak a pénzre hajt. Az ajtó mögül diszkrét köhécselést hallok. A Mikulásnak indulnia kell, különben nem ér oda időben az ajándékokkal. Mit tegyek? Mi legyen most? Izzadok, vakarózom, tanácstalanul meredek magam elé… Ha holnap nem kaptok ajándékot, akkor biztosak lehettek benne: még mindig kétségbeesetten bámulom a Mikulás kéziratát, rágom a körmöm, aztán a kezem tördelem. És nem tudok dönteni…