2015. augusztus 21., péntek

A kék hajú lány prózaversei

A kék hajú lány című kisregényem eredetileg egy prózavers-kötet lett volna némi átvezető szöveggel, de a szerkesztőm, Dian Viktória azt javasolta, hogy vegyem ki a verseket a könyvből, és inkább a rövid átvezető szövegeket bővítsem ki. Megfogadtam a tanácsot - szerintem jobb lett így a könyv -, egyedül Mira vámpírdalát hagytam benne a végső szövegben. A versek egy része megjelent annak idején a Mesemustra oldalán, aztán évekre el is feledkeztem róluk. Ma délután megtaláltam az összeset a gépemen, és úgy döntöttem, érdekességként közzéteszem őket itt a blogomon. Nem javítok rajtuk, suták és nyersek, de talán nem ez a fontos: aki olvasta a könyvet, az rá fog ismerni, hogy mit vettem át belőlük a végső szövegbe. Olvassátok szeretettel!

A fekete bárány


Ő a fekete bárány,
pedig nagyon is ember.
Pityunak hívják, és az eszét
elitta állítólag,
pedig okos volt,
sokra vihette volna.
Ő volt a reménység
a családban, csak az ital,
meg a jelleme, az gyenge,
emberileg problémás,
nem úgy, mint a másik
rokon, a Gyula, aki egy minta,
kitüntetéssel diplomázott,
csúcs férj, remek apa,
egy példakép.
De a Pityut mégis jobban
szereti mindenki, mert
ő elrontotta az életét.

Pati Patkány


Van egy patkányom,
plüssből varrták és szürke,
és néha beszélgetek vele.
Elég okos, és a világot
kicsit úgy látja, mint én.
Szereti a zenét
és a büdös sajtot,
amit csak Joci, a nagybátyám
szeretett régen, de már ő sem.

És a patkányom beszél
idegen nyelvet is, bár csak egyet,
kicsit franciául, állítólag.
Tegnap megint dumcsiztunk,
kocsikról meg lányokról.
De ez titok, mert ciki nagyon.
Ha kiderülne, akkor a nővérem
leadná a drótot,
hogy a testvére hülye, mert
még egy igazi patkánnyal sem lehet
beszélgetni, nem hogy olyannal,
amelyik plüss.
Pedig lehet. Igaz, ha nem figyel
oda, selypít egy kicsit.

Volt egy nyulam


Lógó fülű, dalmata
amerikai törpenyúl,
ez volt a ketrecre írva,
amiben megláttam a boltban.
Éppen nem csinált semmit.
Ez jellemző volt rá,
sosem csinált semmit.
Csak evett és aludt,
és néha a lábával toppantott.
Olyankor apám azt mondta,
hívja a nyuszilányt.

De nem jött soha a nyuszilány,
hiába hívta. Pedig segítettünk,
toppantottam én is, apa is.
Néha még anya is. De nem.
Fricinek hívták a lógó fülű,
dalmata amerikai törpenyulat.
De a nevére nem hallgatott
soha. Buta kis állatka,
mondta anyám, de nem volt
igaza. Csak úgy tett, mert
nem akarta, hogy ugráltassuk.
Szabad akart lenni, azt hiszem.

Egy nap aztán, péntek volt,
üres volt a ketrece reggel.
Elugrált innen, apa azt mondta,
egy másik gyerekhez.
De én nem hittem neki, mert már öt
éves voltam. Majdnem hat.
Csak egy fénykép maradt
róla, ott lóg a falon.
Engem néz, és közben olyan,
mint régen. Nem csinál semmit.

Mozgólépcső


Én éppen lefelé,
te éppen felfelé.
Mint a suliban:
én mindig csak
intőt kapok
meg rossz jegyeket,
egyre mélyebbre
süllyedek.
Nincs barátom,
csak egy patkányom,
az is plüss.

Te egyre feljebb érsz,
csupa ötös, dicséretek,
oklevelek, sportsiker.
Orvos akarsz lenni,
tolmács vagy miniszter.
Én pedig semmi.
Eső, kőzápor, üres ház.
Hóvihar a mezőn.
És még szép is vagy,
mint a nap, olyan
színű a hajad,
Látom, ahogy lobog,
egyre távolodik.

Mindjárt eltűnsz,
kijutsz a fénybe.
Mira! – kiáltom.
Mindenki felém fordul.
Csak te nem.

Fagylalt égbolt


Tavasz volt, és egy kopasz
férfitól vettünk fagyit.
Azt mondta, ez a világ
legjobb vaníliája, ilyet
nyalogat az elnök is
Amerikában.
És ha együtt eszik ilyet
egy fiú meg egy lány,
akkor egymásba szeretnek.

Nem néztem Mirára,
csak ettem a fagyit.
Nem néztem az égre,
és mégis láttam az eget
Úsztak rajta hatalmas
adag vanília fellegek.
Narancsfagylalt nap előtt
pisztácia bárányfelhők,
barackos pamacsok,
csokoládé viharfelhők.

Emberek szaladtak az égen,
gyerekek és felnőttek,
idős bácsik, ősz hajú nénik
fejest ugrottak a fagyiba.
És szerelmesek lettek.

Jó ez a vanília,
mondtam Mirának.
Bizony jó, felelte.
És a mosolyán,
úgy láttam,
megbillent az égbolt.

Titkos Szupermen


Óvatosan oson, mint
macska a háztetőn.
Észre sem veszed,
mindig árnyékban jár,
a kabátja is fekete.
A lányok átnéznek rajta,
nem tudják a nevét sem,
szerelmes sms-t
sosem kapott még.

Csak ő tudja, hol van a kapu,
ahol átlép a titkos
Tükörvilágba.
Ott színes ruhákban jár,
nem béna és gyenge,
nem szégyellős,
nem jámbor és csendes,
hanem igazi hős.

Nem fél az oltástól.
télen is fagyit eszik.
trikót hord nyáron,
hogy lássák az izmait.
Minden nap megment
valakit, szombaton pedig
két csinos lányt is:
egy szőke svédet, meg
egy gyönyörű néger lányt.
Vasárnap még egy
vöröshajú angolt.
sok szeplővel.
Attól kapja a legnagyobb,
legnyálasabb puszit,
csak úgy csattan.

És ha erre gondol,
kicsit kilép az árnyékból.
És elmosolyodik.

Férfidolog


Micsoda szégyen,
mondta a nagyi.
Ilyet a családban még
sosem, ilyet még senki.
Csak nagyapád meg ne tudja.
Biztosan a sok tévézés,
meg a furcsa barátaid,
akik sose köszönnek.
Le is kell ülnöm,
picit szédülök,
nagyon megvisel.

Ez az, fiam,
mondta nagyapa,
A vér nem válik vízzé.
Én magam is sokat
huncutkodtam,
nagy vagány voltam,
annyi biztos.
Igazi fenegyerek,
híres vagabund,
az iskola réme.
De a nagyinak egy szót se,
mert gyenge a szíve
szegénynek.

Már megint te,
mondta az anyám,
Mit kell még elviselnem?
Minden fiú ilyen? Miért is
nem egy lányt szültem?
Egy pici, aranyos,
dolgos kislányt?
Vehetnék neki cuki ruhát,
meg pillangó formájú
hajcsatot. Azt a kéket.
Tisztára, mint az apád.
Jobb, ha neki el se mondod,
van baja elég.

Csak így tovább, fiam,
mondta apám.
A te korodban én is,
de ez maradjon köztünk.
Aztán máskor ügyesebben,
hogy el ne kapjanak.
És másnak ne mondd el,
mert ebben a családban
csak én értelek meg.
Jól jegyezd meg, fiam:
ez férfidolog.

A nagyi kávét főz


Nagyi mindig rohant,
rengeteg dolga volt,
sütit sütött, kávét főzött,
mosogatott és gyomlált.
És mindig odaégett a kaja,
felrobbant a kávéfőző,
habos maradt az edény,
gyom helyett a virágot húzta ki.
Mert nem lehet egyszerre
ennyit, mondta neki apa.
Csak izgatod magad.
Nem bírja ezt a gyenge szív.
Egy nyugdíjas ne rohangáljon,
üljön meg a fenekén.

És most csönd van, mióta nincs itt,
minden tiszta és unalmas.
A mentő messzebbre vitte, mint hittem.
A sarkon nem balra fordult,
mondta apa, hanem az ég felé.

Amikor tegnap csattanást hallottam,
úgy örültem, hogy itt a nagyi,
és felrobbantotta a kávéfőzőt.
De csak apa robbantotta fel.
Pont mint a mama, mondtam neki.
Igen, mondta, mint az anyám.
És egy kicsit le kellett
ülnie pár percre. Hallgattunk.
Aztán kifújta az orrát,
és hoztuk a felmosórongyot.

2015. augusztus 12., szerda

Frank Martin beköszön

Óvodások játszanak a homokozóban. A szőke lány és a nála fél fejjel alacsonyabb, kantáros nadrágos fiú egyre gyakrabban néznek egymásra.
- Miért van bot a zsebedben? - kérdezi a lány.
- Mert azzal a keményebb homokba is tudok lyukat fúrni - mondja a fiú.
- Amúgy hogy hívnak?
A fiú feláll a homokozó beton szélére, és elnéz a távolba.
- Kovács Hunor. De az igazi nevem Frank Martin.
A lány kicsit elolvad.
- Akkor most melyik az igazi neved?
- Azt szeretem, ha Frank Martinnak hívnak. A barátaim is így hívnak. Sok barátom van.
A párost távolból figyeli egy félszeg, testesebb fiú, aki módszeresen épít egy homokvárat. Piros lapátja van és kék játékvödre.
- Szerintem nem jó, ha sok barátod van - mondja a fiúnak, de valójában a homokvárához beszél. - A túl sok nem jó.
Frank Martin lebiggyeszti a száját, és egy lábon ringatózik.
- Kellenek a barátok.
Azzal leugrik a homokozóba a szőke lány mellé.