2011. december 8., csütörtök

Nietzsche a metrón

Nietzsche a metrón utazott. Nem akart lovakkal találkozni, és erre jó oka volt. Rosszul lett, ha bánatos szemükbe nézett, nem kapott levegőt, ha meglátta a testükre aggatott szíjakat, egyszer azt álmodta, hogy a világ egy ló hátán egyensúlyoz, és látta az állat oldalán az ostorcsapások véres nyomait. Eddig úgy tűnt, Nietzsche terve bevált, mert a metrón sehol nem látott lovakat. Vele szemben egy férfi ült. Egy furcsa férfi. Két kezét az ölében tartotta, és szelíden nézett maga elé, göndör haja félig elfedte az arcát. Nietzsche szerette volna megsimogatni a göndör fürtöket, de tudta, hogy nem szabad, mert egyszer már megkergették ezért.
A Deák téri megállóhoz ért a metró, amikor a férfi hirtelen megmozdult, és felemelte öléből a kezét. Nietzsche akkor vette észre, hogy a férfi kezei kacskák, ujjai merevek és egyenesek, mintha bele akarna velük döfni a világba, amely így elbánt vele. A férfi remegve nyúlt a zsebébe, és nagy kínokkal kipiszkált onnan egy telefont. Egy percen át nyomkodta a gombokat, újabb perc volt, amíg a telefont a füle mellé ügyeskedte. Az utasok mind őt bámulták, Nietzsche tátott szájjal állt. A metró fékezett, az ajtók sziszegve vágódtak ki. Mindenki tisztán hallotta, hogy a férfi azt mondja a telefonba:

Anyuci… anyuci…
Mi lesz most, mondd, mi lesz?
A bérletem, a bérletem,
otthon maradt a bérletem.
Félek, anyuci…
Mi lesz most velem?

Nietzsche éppen hogy kifért a metró csapódó ajtói között. Az egyik ezüst oszlopba kapaszkodott, de már hiába. A lába kicsúszott alóla, teste reszketett, fogával az ajkába harapott, érezte a vér ízét a szájában. Boldog volt, mikor végre ráborult a csönd.
Az emberek elmentek mellette, csak egyvalaki hajolt le hozzá, fürgén lecsatolta róla az arany karórát, és már futott is a mozgólépcső felé. Végül egy ló lépett mellé, egy sárga, félig vak ló, és szelíden bámulta a kicsavarodott testet.
Nietzsche pedig csak feküdt. Leszállt benne az este, a benne épült házakban már égtek a lámpák, a benne kanyargó utcákat lassan belepte a hóesés.

A Mikulás kéziratot hoz

Ma délután bejött a Mikulás a szerkesztőségbe, félszegen rám mosolygott, levette a puttonyát, és kivett belőle egy piros borítós kéziratot.
– Versek és mondókák – mondta szerényen. – Magam írogattam üres óráimban. És rajzoltam is hozzá.
– Időpontot szoktunk egyeztetni – mondtam, de a Mikulás csak mosolygott, és a szakállát huzigálta.
– A kis krampuszoknak is felolvastam. Nagyokat nevettek.
Belelapoztam, és próbáltam szakértő arcot vágni.
– El tetszik most olvasni? – kérdezte a Mikulás reménykedve.
A vállam vonogattam.
– Talán február elején. Addigra elolvassuk. De nem biztos.
A Mikulás gyűrött, zsírfoltos papírt kotort elő a zsebéből.
– A húsvéti nyúl ajánlása – motyogta. – A gyerekei is nagyon szeretik. A pici nyuszikák…
Olyan kérlelően nézett rám, hogy megrogyott a térdem.
– Beleolvasok a másik szobában – mondtam.
Leültem a szomszédos irodában, és olvasni kezdtem. A rajzok suták voltak, a versek ritmusa döccent, még a helyesírással is hadilábon állt a Mikulás. Az első vers így kezdődött:

Ha szitál a hóessés
az aztán frankón messés
felugrok a szánomra
oszt indulok a városba.

Én vagyok a Mikkulás
nem zenész vagy pikkulás
ha a rucim elhagyom
az aztán a pirrulás.

Nehéz helyzetbe kerültem. A versek rosszak. Az illusztráció pocsék. De a szerző ismert. Lehet, hogy ezzel a névvel elkapkodnák a könyvet, mint a cukrot. Ha másik kiadónál lesz siker, akkor kirúgnak. Ha mi jelentetjük meg, akkor leírják, hogy ez egy kommersz kiadó, és csak a pénzre hajt. Az ajtó mögül diszkrét köhécselést hallok. A Mikulásnak indulnia kell, különben nem ér oda időben az ajándékokkal. Mit tegyek? Mi legyen most? Izzadok, vakarózom, tanácstalanul meredek magam elé… Ha holnap nem kaptok ajándékot, akkor biztosak lehettek benne: még mindig kétségbeesetten bámulom a Mikulás kéziratát, rágom a körmöm, aztán a kezem tördelem. És nem tudok dönteni…

2011. április 26., kedd

Trapper kedvenc magyar könyvei

Trapper szagot fogott!
Több napi folyamatos szimatolás után közzéteszem Trapper kedvenc magyar könyveinek listáját. Egyenként dugtam Trapper orra alá a köteteket, csalásról szó sem lehet.

Bartis Attila: Nyugalom
Bodor Ádám: Sinistra körzet
Csáth Géza: A varázsló halála
Gelléri Andor Endre: Egy önérzet története
Mándy Iván: Tribünök árnyéka
Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja
Kosztolányi Dezső: Aranysárkány
Tar Sándor: A mi utcánk
Tar Sándor: A 6714-es személy
Spiró György: Az Ikszek

2011. április 23., szombat

Trapper, a kritikus kutya


A fényképen Trapper látható, a kritikus kutya, aki a szaga alapján el tudja dönteni egy könyvről, hogy értékes alkotás-e. Trapper története egészen különös. Az ezredforduló környékén, Innsbruck közelében az osztrák rendőrség titkos kísérleteket végzett: létre akarták hozni a szuperkutyát (Überhund). Horst Spinner őrnagy leírja a könyvében (Ich und mein Spürhund), hogy sintértelepről szerezték be a kísérletben részt vevő állatokat, akik nem egyformán reagáltak azokra a kémiai anyagokra, amelyeket injekció formájában adtak be nekik. A 135. oldalon megemlít egy Trapper nevű kutyust, aki egy hibás koncentrációjú anyagtól kómába esett, és éppen Spinner őrnagyot bízták meg azzal, hogy Walter PPK típusú szolgálati fegyverével megszabadítsa szenvedéseitől. Spinner őrnagy aznap reggel borotválkozás közben az élet értelmetlenségén gondolkozott, és mint ilyen hangulataiban mindig, ezúttal is betette a táskájába Thomas Mann Varázshegyét. Délután, miután néhány töltényt vételezett, a kábult kutyát a karjába vette, a kert végébe cipelte, és kibiztosította a fegyvert. Hirtelen észrevette, hogy Trapper orrcimpája mozogni kezd, és a kutya feje az őrnagy táskája felé fordul. Mivel a táskában volt Spinner őrnagy bécsi virslije is (Wiener Würstchen) némi mustár (Bayrischer Senf) társaságában, először arra gyanakodott, ez keltette fel Trapper érdeklődését. Kipakolta a táskáját, Trapper orra alá dugta a virslit, aztán sorra minden holmiját, és csodálkozva látta, hogy a kutyára a Varázshegy van különös hatással: remegve szaglássza, és boldogan morog, amikor közelebb férkőzhet hozzá. Néhány perc szimatolás után Trapper egészséges vakkantásokkal talpra állt. Az elkövetkező napokban Spinner őrnagy más könyveket is a kutya orra elé tolt, és kiderült: Trapper teljes biztonsággal felismeri a remekműveket. Olyankor boldogan morog, csóválja a farkát, és ragyog a szeme. Ha viszont közepes könyvet dugtak az orra alá, elfordította a fejét, esetleg vicsorogni kezdett. A rossz könyvekre egyáltalán nem reagált. Egyetlen alkalommal tévedett csak: Musil Tulajdonságok nélküli emberét megszaglászta egy kicsit, aztán elment vacsorázni. Ezt Spinner őrnagy megerősítésnek vette arra nézve, hogy ezt a regényt nem kell elolvasnia. Az őrnagy könyvének Trapperről szóló fejezete szomorúan végződik: miután irodalomkritikusok megneszelték, hogy tévedhetetlen ítéletű kutya van a birtokában, egy napon Trappernek nyoma veszett. Spinner még egy ideig könyveket szagoltatott a kómába esett kutyákkal, de a csoda nem ismétlődött meg. A kísérleti telep hamarosan bezárt, mára már a bunkereket is felszámolták. Kritikusok a mai napig keresik Trappert, és időről időre felröppen a hír, hogy látták valamelyik könyvtár közelében, egyszer még kép is készült arról, hogy egy fiatal író egy fekete kutya orra alá tolja a könyvét, és reménykedve várja a reakciót. Idáig senkinek sem beszéltem róla, de most elmondom: Trapperre én találtam rá öt évvel ezelőtt. Kiselejtezett könyvek között feküdt, fejét egy Kafka-kisregényen nyugtatta, mancsai között egy ütött-kopott Hrabal-könyvet tartott. Csáth Géza novelláival csaltam haza, és azóta is itt lakik nálam a kertben. Jól megvagyunk, Musilt is megszerette. A házát remekművek borítójával tapétáztam ki, ételes edénykéje aljára az Anna Kareninából ragasztottam oldalakat. Ezen a képen egy labdával látható. Napokig dolgoztam azon, hogy a labda belsejébe belecsúsztassak néhány Kosztolányi-verset. Azóta mindig magával viszi. Most dolgozom egy Dosztojevszkij-nyakörvön.

2011. április 21., csütörtök

Visszatérés a paradicsomba (Andri Snaer Magnason: A kékbolygó története)

Sose láttam még izlandi embert, ezért alaposan megnéztem magamnak. Jó svádájú, szőkés hajú, kék szemű fickó volt. Nem pislogott ki a hátizsákjából álmos fókalány, és sarki róka sem gubbasztott a lábánál. Írónak nézett ki. És az is volt. Andri Magnasonnak hívták, s fekete filctollal dedikálta nekem a könyvét, A kékbolygó történetét. A nevem alá rövid szöveget is biggyesztett, valami kedveset, gondolom. Annál szomorúbb, hogy sosem fogom megérteni.

Magnason regénye – amely eddig 22 országban jelent meg – egy fura égitesten játszódik: a gyerekek bolygóján. A főszereplő Brimir és Hulda boldogan él itt a társaival, vidáman ropogtatja a sült fókahúst, és ámulva bámulja a pillangók repülését. És éppen akkor jön a konfliktus, amikor már nagyon várom: egy felnőtt érkezik az űrből. Kellemes megjelenésű fickó, Hihi-Hahónak hívják, és valóra váltja az álmokat. Először a repülés élményét ajándékozza az elcsábuló gyerekeknek. Ezért még nem kér fizetséget, de a többi csodatételért már igen. Mindenért egy csipet fiatalságot.

Lassan ébredek rá, hogy a bűnbeesés történetét olvasom. Brimir és Hulda, aki – Ádámhoz és Évához hasonlóan – enged a kísértésnek, arra kényszerül, hogy elhagyja a kék paradicsomot. Mindketten a bolygó másik, sötét felére kerülnek, innen próbálnak visszatalálni a társaikhoz. Vezekléstörténetbe oltott, kalandos hazautazás veszi kezdetét, amely a könyv legpergősebb és a legizgalmasabb része. Népmeséket, mitológiai történeteket idéz fel, ahogy a páros sötét erdőben bolyong, ijesztő állatok elől menekül, és megtalálja az éjszaka sápadt gyermekeit.

A hazaérkezés szatírába hajlik: Brimirt és Huldát egy hanyatló jóléti társadalom fogadja, amelynek polgárai – a gyerekek – eltunyultak, megöregedtek, és érzéketlenné váltak. A fiú és a lány messziről jött prófétaként igyekszik felnyitni elhülyült társai szemét. Hihi-Hahó ténykedése miatt az élővilág egyensúlya is felborult (a környezetvédelem az izlandi Al Gore-ként is emlegetett Magnason vesszőparipája), a gyerekeké a feladat, hogy a kizökkent időt helyretolják. Ügyesen összefognak, és megadják Hihi-Hahónak, amire a leginkább vágyott. A hatalom mámorító érzését. Szerencsére a mámor hamar elszáll, és a felnőtt rálel a kék bolygón arra, ami még a hatalomnál is nagyszerűbb.


Magnasontól nagyon távol áll a hatásvadászat, nem akar az első pillanattól görcsösen tetszeni, nem adja el a lelkét egy szójátékért. Egyszerű, világos nyelven fogalmaz, érezhetően az a szándéka, hogy klasszikus gyermekkönyvet írjon. Ez a törekvés a felhasznált motívumokból is látszik: a regénye olyan, mintha tucatnyi meséből és toposzból volna összegyúrva, amelyek külön-külön ismerősek, de egymásba gabalyodva bájosan ismeretlen történetet alkotnak. S bár gyerekkönyvet olvasok, a felnőttek világának legnagyobb és örök problémája is előbukkan: az idő múlása, az öregedés. Hihi-Hahó, az egyetlen felnőtt szereplő fiatalságot gyűjt, s ennek következtében a gyerekek nehezen mozgó, ősz hajú csemetékké válnak – számomra ez a legmegrendítőbb kép az egész regényben.

Az idő fogalma a történetben csak a bűnbeesés után nyer értelmet – éppen az öregedés miatt –, de mielőtt tragédia történne, Magnason újra eltörli az időt. Ismerős ez a befejezés: hasonlóan helyezi főszereplőit az időtlenségbe Andersen A Hókirálynő című meséje végén. „Ha csak olyanokká nem lesztek, mint ezek a kisdedek, nem juttok be a mennyeknek országába!" – mondja ott a nagymama Kainak és Gerdának. És Andersen befejező sorait akár Magnason is írhatta volna: „Ott ültek egymás mellett, felnőttek s mégis gyermekek, gyermekek a szívük mélyén. Nyár volt, verőfényes, gyönyörű nyár.” Magnason hőseivel – Andersen szereplőihez hasonlóan – megtörténik a csoda: visszatérhetnek a paradicsomba.

Utószó: A kékbolygó történetét a Koinónia Kiadó jelentette meg, ez az első izlandi gyerekkönyv magyarul. Az illusztrációkat Kovács Katalin készítette. Ajánlom a kötetet mindenkinek. Az olvasás élményén túl kaptam egy bónusz ajándékot: megismertem egy szót, amelyet eddig még soha nem hallottam. Vajon mindenki más ismeri rajtam kívül a bakalódik jelentését? Na, és itt a link: A kékbolygó története

2011. április 18., hétfő

Soha senkinek

Soha senkinek

Sziasztok, egy kicsit reklámozom a Móra Kiadó egyik új könyvét. B. T. Hanika Soha senkinek című regénye igazi unikum, olyan témáról szól, amelyről Magyarországon nem születnek könyvek: a családon belüli erőszakról, a nyomában járó félelemről és a megalázottság érzéséről. Malvina, a főszereplő kislány éveken át próbálja elfelejteni, ami hat éves korában történt vele, de aztán nem bírja tovább - megtöri a hallgatást, ahogy a sorozat borítóján is olvasható. Szerintem ilyesmiről nem is lehet írni, ifjúsági regényben pedig pláne nem. Hanikának sikerült, talán azért, mert csendesen, visszafogottan meséli el Malvina történetét, sok helyen inkább csak sejtet, nem akarja olvasóját letaglózni - legalábbis nem a taszító részletek leírásával. Ha lesz a könyvről értékelhető kritika, iderakok egy linket. Ami biztos: csütörtökön a Klub Rádióban Oláh Andrea fog velem beszélgetni a könyvről és a TABU sorozatról. Hát ennyi.

2011. március 15., kedd

Betyárvilág

Március idusa

Ami jó: zongoraszó szűrődik át a másik szobából.

Ami rossz: nem ragaszthatok egy saját kis napot a szobám plafonjára, pedig jó lenne idebent egy kis természetes fény. Gondolkodom a fénycsatornán, ez egy különleges építészeti megoldás, csak nagyon drága.

Ami rossz: a politika csúnya nagy lábával beletaposott az életembe. Pár hónapja beküldtem A kék hajú lány című filmnovellámat (de régi szó) a Bálint Ágnes Műhely pályázatára. A díjazottak között voltam, találkoztam Rózsa János rendezővel, megbeszéltük, hogy tovább dolgozom a novellán. Írtam egy újabb változatot, elküldtem - aztán nem kaptam választ. Néhány nappal később olvastam, hogy elküldték Rózsa Jánost az Objektív Filmstúdió éléről, a magyar filmstúdiókat összevonták, az élükre Such György került. A Bálint Ágnes Műhely az Objektív Filmstúdió keretei között működött - és a jelek szerinte az összevonáskor megszűnt. Mindenesetre Such György nem küldött nekem levelet, hogy továbbra is számít rám.

Ami jó: az abonyi vadasparkban lefényképeztem egy majmot , aki megrázóan emberi módon lopott el a másik majomtól egy diót.

Ami rossz: Wittgensteinnek igaza van. Die Grenzen meiner Sprache bedeuten die Grenzen meiner Welt.

Ami jó: hamarosan megjelenik a Betyárvilág című könyvem, amely Komjáthy István gyűjtése alapján készült.

Ami rossz: senki sem fogja érteni, miért ír egy ilyen liberális pesti figura a betyárokról.

Ami jó: szellemes magyarázatokat tudok majd adni.

Ami rossz: nem tudok címet adni egy regénynek, amit szerkesztek.

Ami jó: még mindig szól a zongora...