Nietzsche a metrón

Nietzsche a metrón utazott. Nem akart lovakkal találkozni, és erre jó oka volt. Rosszul lett, ha bánatos szemükbe nézett, nem kapott levegőt, ha meglátta a testükre aggatott szíjakat, egyszer azt álmodta, hogy a világ egy ló hátán egyensúlyoz, és látta az állat oldalán az ostorcsapások véres nyomait. Eddig úgy tűnt, Nietzsche terve bevált, mert a metrón sehol nem látott lovakat. Vele szemben egy férfi ült. Egy furcsa férfi. Két kezét az ölében tartotta, és szelíden nézett maga elé, göndör haja félig elfedte az arcát. Nietzsche szerette volna megsimogatni a göndör fürtöket, de tudta, hogy nem szabad, mert egyszer már megkergették ezért.
A Deák téri megállóhoz ért a metró, amikor a férfi hirtelen megmozdult, és felemelte öléből a kezét. Nietzsche akkor vette észre, hogy a férfi kezei kacskák, ujjai merevek és egyenesek, mintha bele akarna velük döfni a világba, amely így elbánt vele. A férfi remegve nyúlt a zsebébe, és nagy kínokkal kipiszkált onnan egy telefont. Egy percen át nyomkodta a gombokat, újabb perc volt, amíg a telefont a füle mellé ügyeskedte. Az utasok mind őt bámulták, Nietzsche tátott szájjal állt. A metró fékezett, az ajtók sziszegve vágódtak ki. Mindenki tisztán hallotta, hogy a férfi azt mondja a telefonba:

Anyuci… anyuci…
Mi lesz most, mondd, mi lesz?
A bérletem, a bérletem,
otthon maradt a bérletem.
Félek, anyuci…
Mi lesz most velem?

Nietzsche éppen hogy kifért a metró csapódó ajtói között. Az egyik ezüst oszlopba kapaszkodott, de már hiába. A lába kicsúszott alóla, teste reszketett, fogával az ajkába harapott, érezte a vér ízét a szájában. Boldog volt, mikor végre ráborult a csönd.
Az emberek elmentek mellette, csak egyvalaki hajolt le hozzá, fürgén lecsatolta róla az arany karórát, és már futott is a mozgólépcső felé. Végül egy ló lépett mellé, egy sárga, félig vak ló, és szelíden bámulta a kicsavarodott testet.
Nietzsche pedig csak feküdt. Leszállt benne az este, a benne épült házakban már égtek a lámpák, a benne kanyargó utcákat lassan belepte a hóesés.