Ma délután bejött a Mikulás a szerkesztőségbe, félszegen rám mosolygott, levette a puttonyát, és kivett belőle egy piros borítós kéziratot.
– Versek és mondókák – mondta szerényen. – Magam írogattam üres óráimban. És rajzoltam is hozzá.
– Időpontot szoktunk egyeztetni – mondtam, de a Mikulás csak mosolygott, és a szakállát huzigálta.
– A kis krampuszoknak is felolvastam. Nagyokat nevettek.
Belelapoztam, és próbáltam szakértő arcot vágni.
– El tetszik most olvasni? – kérdezte a Mikulás reménykedve.
A vállam vonogattam.
– Talán február elején. Addigra elolvassuk. De nem biztos.
A Mikulás gyűrött, zsírfoltos papírt kotort elő a zsebéből.
– A húsvéti nyúl ajánlása – motyogta. – A gyerekei is nagyon szeretik. A pici nyuszikák…
Olyan kérlelően nézett rám, hogy megrogyott a térdem.
– Beleolvasok a másik szobában – mondtam.
Leültem a szomszédos irodában, és olvasni kezdtem. A rajzok suták voltak, a versek ritmusa döccent, még a helyesírással is hadilábon állt a Mikulás. Az első vers így kezdődött:
Ha szitál a hóessés
az aztán frankón messés
felugrok a szánomra
oszt indulok a városba.
Én vagyok a Mikkulás
nem zenész vagy pikkulás
ha a rucim elhagyom
az aztán a pirrulás.
Nehéz helyzetbe kerültem. A versek rosszak. Az illusztráció pocsék. De a szerző ismert. Lehet, hogy ezzel a névvel elkapkodnák a könyvet, mint a cukrot. Ha másik kiadónál lesz siker, akkor kirúgnak. Ha mi jelentetjük meg, akkor leírják, hogy ez egy kommersz kiadó, és csak a pénzre hajt. Az ajtó mögül diszkrét köhécselést hallok. A Mikulásnak indulnia kell, különben nem ér oda időben az ajándékokkal. Mit tegyek? Mi legyen most? Izzadok, vakarózom, tanácstalanul meredek magam elé… Ha holnap nem kaptok ajándékot, akkor biztosak lehettek benne: még mindig kétségbeesetten bámulom a Mikulás kéziratát, rágom a körmöm, aztán a kezem tördelem. És nem tudok dönteni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése