Helga régen író volt. Azt monda, hogy a beleélés nagyon fontos. Hogy ő a lehullott levél a fa alatt. És ő az ablaküveget zörgető szél. Meg ő a rosszéletű nő, meg a szorgalmas diák. Aztán egy reggel Helga kitépett a kockás füzetéből egy lapot, és csodálkozva hallotta, hogy a füzet azt mondja: „Aúúú, ez nagyon fájt!” Akkor Helga letette a tollat, és elment sétálni a közeli parkba. Jókedvűen jött haza, kicsit megfogta az arcát a nap, előjöttek a szeplői. Egyébként egy pénteki nap történt mindez, valamikor délelőtt kilenc és tíz között. Helga dudorászva lefőzött magának egy kávét, aztán elpakolta a füzetet a fiókja mélyére. Nem írt többé egy sort se.
Lenyűgöző. Az utolsó mondat így talán túl direkt., hiszen nyilvánvaló, hogy ez fog történni. Egyébként remekmű lehet.
VálaszTörlésSzoktam írogatni, de kb. 4 éve egy betűt sem. Tegnap esti kattintgatásaim ide vezettek, erre a blogra. Furcsa dolog a véletlen, vagy a nem véletlen...
VálaszTörlésBiztosan nem véletlen:) Amikor ez a pár sor született, egész nap írtam, és már tényleg ott tartottam, hogy kezdtek megmozdulni körülöttem a tárgyak, és már nem olyannak láttam a világot, mint máskor, hanem kicsit rémisztőnek és valószínűtlennek, mintha a papírra vetett történet hősei kimásztak volna mellém a szobába... szóval arra gondoltam, hogy néha vissza kell lépni a valóságba. Az írás belső kényszer szerintem, és aki ennek a kényszernek a rabja, az úgyis csak egy időre tudja abbahagyni, aztán újra írni kezd. Amúgy meg: írni jó! Úgyhogy, kedves Ismeretlen, talán ez egy jel, hogy újra írj:) Köszönöm szépen a hozzászólást!
VálaszTörlés