Hét kicsi fésű

Hófehérke nem mozdult. A padlón feküdt, esés közben a szoknyája egészen a combjáig felcsúszott, gondosan epilált lábai fehéren ragyogtak a bányászlámpa fényében. Kezében görcsösen szorongatta a mérgezett almát.
– Megérdemelte – szólalt meg az első törpe. – Csak játszott velem. Széttépte a szerelmes leveleimet, s a darabjait kiszórta az ablakon.
– Kegyetlen volt – suttogta a második törpe. – Mindig bugyiban meg melltartóban flangált előttem, és kigúnyolt, amiért nem merek ránézni.
– Az összes pénzem rá költöttem! – zokogta a harmadik. – Még anyám gyűrűjét is neki adtam!
– Azt mondta, vonzódik az alacsony férfiakhoz – csóválta fejét a negyedik. – Ehhez képest a vadásszal flörtölt, aki kétszer akkora, mint én.
– Ezért börtönbe csuknak – törölgette homlokát az ötödik. – Előre megfontolt szándék, bevarrnak minket életfogytig.
– Kenjük rá a mostohára – javasolta a hatodik. – Mindenki tudja, mennyire utálták egymást.
– Temessük el szépen, üvegkoporsóba – mondta halkan a hetedik. – Hiszen ő volt életünk szerelme. Minden éjjel vele álmodtunk.
– Szerintem megfésülhetnénk még utoljára azt a gyönyörű haját – szólalt meg újra az első törpe. – Emlékeztek, mennyire szerette? Olyan jóízűeket tudott közben kacagni!
A hét törpe előbbre lépett, mindegyikük apró fésűt húzott elő a zsebéből. Aztán egyszerre hajoltak Hófehérke fölé. A fésűk beleszántottak a lány ébenfekete hajába, nyomukban szikrák pattantak szerteszét, és megvilágították a törpék széntől maszatos, boldogságtól ragyogó arcát.