Későkása (első változat)

Az ezüstföldi királylány igazi nevét senki sem tudta. A dajkája szerint talán Lilinek hívták, a szakácsnő Piroskára emlékezett, a hoppmesternek Dezdemóna rémlett. A palotában azonban mindenki csak Későkásának szólította. Még maga a király is. Állítólag a birodalmi főszülész adta neki ezt a becenevet, a királylány ugyanis a saját születését is lekéste, s mikor végül úgy döntött, hogy mégis világra jön, a főszülész mosolyogva megfenyegette az ujjával:

– Ejnye! Most bújt elő, s máris két hetet késett. Hát illik ilyet, Későkása kisasszony?

A csecsemő nem felelt, csak torkaszakadtából bömbölt. Későkása még sokáig nem felelt semmilyen kérdésre, megkésve kezdett beszélni, aztán a szokásosnál később kezdett járni, s ahogy cseperedett, mindenünnen elkésett: az ebédről, a táncóráról, az udvari bálról, az iskolából. Ha a király elhatározta, hogy pontban reggel nyolckor sítúrára indul lányával a Gyémánt-hegyre, akkor Későkása fél tíz körül tántorgott ki ásítozva a hálószobájából. A saját születésnapjáról is késett minden évben, a tortán ötször kellett gyertyákat cserélni, sorra csonkig égett valamennyi, mire Későkása méltóztatott megjelenni.

– Ejnye, kis bogaram! – fakadt ki a király, amikor a lánya tizenhatodik születésnapját ünnepelték. – Hát mi oka van, hogy sehova se vagy képes idejében odaérni?

– Gőzöm sincs, apuka – biggyesztette le ajkát a királylány. – Elkezdek készülődni, aztán eltöprengek, nem volna-e jobb egy másik ruha, felpróbálom azt is, meg egy harmadikat is. Közben felteszek forrni teavizet, vagy olvasgatok valamit, mert van még idő, aztán látom, hogy késni fogok, de akkor már úgy vagyok vele, úgyis mindegy. Inkább kipingálom a körmömet, keresek egy színben passzolós topánt, újabb ruhát próbálok fel, közben szürcsölöm a teát. Néha csak úgy gondolkodom valamin, bámulok ki az ablakon. Mindig elrepül az idő. Olyan jó álmodozni, hát nem?

Fejcsóválva hallgatta lányát a király, nem értette, honnan örökölte ezt a későkásaságot. Elfelejtette már, hogy a lány anyja, aki évekkel ezelőtt meghalt, ugyanilyen későkása volt: a királynak csak harmadszorra sikerült feleségül vennie, kétszer is szétszéledt a násznép, mire végre odaért az esküvőre. Harmadjára aztán a király helybe ment hozzá a násznéppel, és ott a tükör előtt, ahol éppen hollófekete haját fésülgette, gyorsan nőül vette.

– Kinek kell majd egy ilyen késős fruska? – morfondírozott a király. – Pártában fog maradni szegénykém.

Későkása azonban csinos teremtés volt, akadtak kérői szép számmal. Igaz, egy idő múltán megfogyatkoztak, mert a lány az összes találkára több órás késéssel érkezett, s addigra elhervadtak a virágcsokrok, megszikkadt a találkozóra hozott friss sütemény, sőt egy alkalommal az egyik királyfi el is aludt, s javában horkolt, mire Későkása odaért. Végül csak egyetlen kérő maradt: a legszegényebb királyfi. Ő kitartott a lány mellett, akármennyit is késett, mindig megvárta.

Félrevonta egyszer a király a legényt, és megkérdezte tőle:

– Mi a titkod, fiam? Hogyan bírod ilyen türelemmel viselni, hogy ez a leány mindenhová késedelemmel érkezik?

A kérő előhúzott a tarisznyájából egy vastag könyvet.

– Szeretek olvasni, király uram, mindig van nálam egy jó regény. Ha éppen késik kicsikét felséged álomszép leánya, előkapok egy könyvet, s remek mód szórakozom.

„Na, ezeket Isten is egymásnak teremtette – gondolta a király. – Egy későkása meg egy könyvmoly. Be is fellegzene annak a birodalomnak, amelynek ők volnának az uralkodói.”

Ahogy az lenni szokott, pontosan az történt, amitől a király legjobban rettegett. Későkása és Könyvmoly egymásba szerettek, és összeházasodtak. Az esküvőről kerek egy napot késett a menyasszony, de a vőlegényt ez csöppet sem zavarta, leült a sarokba, kiolvasott egy nagyregényt, a pap pedig közben összeesketett három másik királyi párt.

Későkása és Könyvmoly boldogan éltek, s hamarost gyermekük született, egy szeplős kisfiú, aki a király örömére nem örökölte szülei furcsaságát: mindig időben felsírt, sosem késve, és amikor elébe raktak egy könyvet, jól irányzott rúgással a rácsos ágyikó sarkába irányította.

– Az én vérem! – dörzsölte kezét a király. – Csak addig kell kihúznom, amíg ez a kölök felnő, aztán már nyugdíjba mehetek.

Sajnos nem sikerült addig kihúznia. A fiú még csak két éves volt, mikor az öreg királyt úgy elkezdte gyötörni a köszvény, hogy másra se tudott gondolni, csak a fájdalomra, éjjel-nappal jajgatott, az uralkodásra már nem maradt ereje.

„Nincs más hátra – gondolta –, erre a két bolondra kell bíznom az országot. Nem tehetek mást. Jaj nekem… jaj a birodalomnak…”

A király balsejtelmei beigazolódtak: Későkásának és Könyvmolynak halvány tehetsége sem volt az uralkodáshoz. Könyvmoly a kedvenc íróit kérte fel tanácsadónak, akik már az első napon megitták a palota összes borát, és estére dalnokversenyt rendeztek. A királyi könyvtár pár hónap alatt megtelt, a királyi kincstár viszont kiürült. Hamarosan bezártak az ezüstbányák, a bányászok utcára kerültek, az ezüstpénzt vaspénz váltotta fel, egyedül a könyvkiadás virágzott, a birodalom írói olyan gazdagok lettek, hogy palotákat építettek, saját borospincéket nyitottak, és tőlük kértek kölcsön a rongyossá szegényedett gyárosok és bankárok.

Későkása egész Ezüstföldön divatba hozta a késést. Gyakran nyitott meg fényes ünnepségeket, s ilyenkor a vendégek előre azzal számoltak, hogy csak másnapra ér oda, ezért ők maguk is egy nappal később eredtek útnak. De még így is túl korán érkeztek, Későkása ugyanis gyakran két-három napot is késett. Egy idő után inkább nem rendeztek több bált, se díjátadást, se más ünnepi eseményt. Az asszonyok pedig így pöröltek, ha a férjük fejükre olvasta késős természetüket:

– Ha a királyné megteheti, akkor én is! Nem tudtad, drágám, hogy ez most a sikk? Aki nem késik legalább egy órát, az már nem is tényező.

A birodalom lakói olyanná váltak, mint a király és a királyné: mindenki megbízhatatlan volt és késős, munka helyett könyvet olvasott, a hajdani bányászok verset szavaltak vagy családregényt írtak, divatba jött a szerelem, a könnyes vallomás, érzelmes dalokat dúdolt mindenki, töméntelen gyermek született, és egyre nőtt a szegénység.

Egy téli reggelen aztán, mikor Későkása másfél órás késéssel, csipás szemmel és ásítozva megjelent a királyi étkezőben, csodálkozva látta, hogy üres az asztal.

– Hol a reggeli, kedves férjuram? – kérdezte. – Tán megetted egyedül?

– Nincs reggeli – felelte Könyvmoly király. – Nincs rá pénz. Én két pohár vizet reggeliztem. Egy kis cukorral egész finom.

Így hát cukros vizet reggeliztek, s nem is volt rossz. Cukros víz volt másnap is a reggeli, meg harmadnap is, de negyednap már rá se bírtak nézni. Törni kezdték a fejüket, mit tegyenek, annál is inkább, hiszen ha már nekik sincs mit enniük, bizonnyal éhezik az egész ország. Úgy döntöttek, meglátogatják az öreg köszvényes királyt, aki a toronyban lakott egy sötét szobában.

– Aprócska gond adódott, kedves apámuram – újságolta Könyvmoly király az apósának. – Kong a kincstár.

– Tudtam… – motyogta a király. – Akkor háborút kell indítani.

– Már rég nincs hadsereg – legyintett Későkása. – Nem tudtuk fizetni a zsoldot.

– Jaj! Jaj! – nyögött fel a nyugdíjas király, s nem lehetett tudni, hogy a köszvény miatt jajveszékel, vagy pedig azért, amit hallott. – És ha megtámadnak bennünket? Ha gyenge az ország, akkor könnyen ránk szabadul az ellenség.

Mintha csak a király szavait akarná igazolni, ágyúlövések rázták meg a palota falait, sikoltozás hallatszott, s valaki megzörgette a kaput.

– Nyissátok ki íziben! Későkása! Egyetlen szerelmem! Eljöttem érted.

Későkása és Könyvmoly rögtön behátráltak a szoba sarkába. Könyvmoly előhúzott a táskájából egy vastag könyvet, és hősiesen a felesége elé állt, készen arra, hogy élete árán is megvédje őt.

Hamarosan döngő léptek rázták meg a folyosót, egyre közeledtek, és belépett a szobába egy hatalmas bajszú király.

– Későkását keresem! – bömbölte a bajszos.

– Én vagyok – mondta Későkása, kicsit megkésve.

– Emlékszel-e rám, Későkása? – kérdezte dörgő hangján az idegen király.

– Hát persze – felelte a királyné. – Te vagy az a kérőm, aki elaludt, amíg rám várakozott. Úgy horkoltál, hogy leesett a királyi teázó plafonjáról a vakolat.

– Bizony ám! – mondta büszkén Horkoló király. – Még ma is pont ilyen eget rázóan horkolok. Na, Későkása, akkor hiába vártam rád, de most feleségül veszlek, és én leszek Ezüstföld királya. Punktum.

– Nana – mondta Könyvmoly király. – Ő már az én kedves feleségem. Nem adom.

– S hogy véded meg? Hozzám hajítod azt a könyvet? – kérdezte gúnyosan Horkoló király.

Könyvmoly hallgatott, mert pontosan ez volt a terve.

Horkoló király két papirost húzott elő prémes télikabátja zsebéből.

– Mostantól rend lesz. Ezennel felszámolom a káoszt. Ezt a két papírt kell aláírnotok. Az egyik tanúsítja, hogy én lettem Ezüstföld uralkodója. A másikkal pedig igazoljátok, hogy elváltok egymástól. Én komoly ember vagyok. Szeretek lepapírozni mindent.

Szegény Könyvmoly és Későkása egyáltalán nem akartak elválni, de akkor előugrottak Horkoló király testőrei, megragadták a királyi párt, és erőszakkal aláíratták velük a papírt.

– Zárjátok börtönbe Könyvmolyt! – rendelkezett Horkoló király. – Téged pedig, Későkása, várlak holnap, pontban déli tizenkettőkor a kápolnában. Menyasszonyi ruha viselése kötelező.

Horkoló király döngő léptekkel távozott, a testőrök pedig megragadták a kapálózó Könyvmolyt, és magukkal hurcolták. Későkása párás szemmel bámult utána, aztán az öreg király vállán jól kisírta magát.

Másnap délben Későkása nem jelent meg a kápolnában. Horkoló király sejtette, hogy késni fog, ezért főzetett magának egy bödön kávét, s abból iszogatott, nehogy elnyomja az álom. Várt egy órát, aztán még egy felet, aztán még egy utolsó fertályt. Amikor már ásítozni kezdett, s csupán egyetlen bögre kávéja maradt, elszalajtotta Későkásáért legderekabb testőrét. Egy perc sem telt belé, rohant vissza a testőr lélekszakadva.

– Bolondját járatta velünk a leány, Horkoló uram! – újságolta. – Dehogy késett most a szépséges Későkása! Amíg kegyelmed itt várakozott a bödön kávéjával, kiszabadította a börtönből Könyvmolyt. Most együtt menekülnek, dacolva hóval, faggyal, szélviharral. Vitték magukkal a trónörököst is. Csak ezt a cetlit hagyták hátra.

Horkoló királynak megremegett a bajsza, de nem szólt semmit, csak intett a testőrnek, hogy olvassa fel a levelet. Ő maga hadilábon állt a betűkkel. A testőr megköszörülte a torkát:

„Kedves Horkoló király! Bocsánat, de kereket oldottunk. Apukának viseld gondját, mert beteg. A kincstár kulcsa a kék lábtörlő alatt van. Sajnos elég üres. Későkása.”

Horkoló király dús szemöldöke felszaladt a homloka közepére, rettentő bajsza pedig úgy lekonyult, hogy belelógott a bögre kávéba, amit a kezében tartott.

– Ez a két bolondgomba csakugyan szereti egymást – motyogta maga elé. – Ha Későkása képes volt arra, hogy ne késsen el, hanem Könyvmoly megmentésén fáradozzék, akkor itt nincs keresnivalóm. Nekem nem Ezüstföld kell, hanem csak ő… Bájos arcáról álmodozom mindig horkolás közben… De nem engem szeret, hanem a puhány Könyvmolyt. Akinek nincs is bajsza, szemüveges, a hangja se mély, és királynak a legrosszabb a világon.

Lógó bajusszal indult haza Horkoló király a saját birodalmába. Későkása, Könyvmoly és a trónörökös pedig visszatérhetett a palotába. Horkoló király soha többé nem lépte át a határt, sőt: barátsága jeléül elküldte híres udvari druidáját, aki egykettőre kigyógyította köszvényéből a nyugdíjas királyt. Az öreg uralkodó visszaült a trónra, s latba vetette minden királyi képességét, hogy Ezüstföld újra csillogjon a gazdagságtól.

Alig egyetlen esztendő alatt virágzásnak indult a birodalom. A bányászok többé nem az íróasztal fölött görnyedtek, hanem az ezüstbányákban, félbehagyott regényeiket kihajították az ablakon. Tele volt szebbnél szebb mondatokkal az utca, ide-oda cibálta őket a szél, de már senki nem törődött velük. Az írók újra szegények lettek, mint a templom egere, a nők ugyanúgy késtek, mint korábban, de nem hivatkozhattak többé a királynéra. Szürkébb lett az élet és unalmasabb, viszont újra volt mit enni, inni, s télen se fáztak többé az emberek. Amikor sok-sok év múltán az öreg király meghalt, a szeplős királyfi lépett a trónra, aki nagyapja méltó utódjának bizonyult, és Ezüstföld legendás uralkodója lett.

De mit csinált eközben Későkása és Könyvmoly? Azt beszélik, világkörüli útra indultak, s azóta sem tértek vissza Ezüstföldre. Álnevet használnak, kerülik a feltűnést, mégsem nehéz őket felismerni. Ha egy pályaudvaron vagy repülőtéren olvasgató, idősebb úriembert láttok, olyan szemüveges királyformát, aki türelmesen vár a feleségére, az csakis Könyvmoly lehet. Későkását már nehezebb megpillantani, mert mindenhova késve érkezik. Akik találkoztak vele, azt mesélik: mostanában nagy lila karórát hord, s ezért picit kevesebbet késik, mint régen. Fél nap helyett csak öt-hat órát. Szebb, mint valaha, csak fekete hajába vegyült pár ősz szál. Úgy tűnik, az öregségről is lekésett.