A sárkányölő

– Pfuj! – mondta a király, és egészen zöld lett az arca. – Ez meg mi?
– A sárkány hét nyelve – felelte büszkén a lovag. – Felségednek hoztam.
– De miért? – kérdezte a király, és a trónterem sarkába hátrált. – Éntőlem ott lehetett volna hagyni.
– Bizonyíték, felség. Igazolja, hogy tényleg lekaszaboltam a bestiát. Most már nekem adhatja a lánya kezét, ahogy ígérte.
– Adom, persze – mondta a király. – Csak rakd el ezeket.
A lovag elpakolta a nyelveket a tarisznyájába, a király pedig behívatta a lányát. Nézte a lovag a hajadont pislogva, aztán félrevonta a királyt.
– Megváltozott ez a Cintia királykisasszony.
– Ez nem a Cintia – mondta a király. – Azt már elvitték. Van gyereke is. Kettő.
Megrogyott a térde a sárkányölő lovagnak.
– Hát ez meg hogyan történhetett?
– Öt évig voltál oda, Cintiácska már nagyon férjhez akart menni. Olyan hisztiket csinált itt nekem, alig bírtam idegileg. De ez is rendes lány, a Marika. Nézd csak meg jobban.
A lovag alaposan megnézte a lányt, aki zavarában elvihogta magát.
– Kövér – súgta a lovag a királynak. – És hiányzik az egyik foga. Elöl.
– Neked meg az egyik füled – vonta meg vállát a király. – És láttam, hogy sántítasz is.
– Nem volt könnyű legyőzni a sárkányt – felelte sértődötten a lovag. – Rúgott, meg csapkodott a farkával. Egyszer ketté is harapott, úgy forrasztott össze varázsfűvel egy boszorkány.
Hallgattak, a király a koronáját igazgatta. A lovag nagyot sóhajtott.
– Fele királyság jár hozzá?
– Egynegyed – mondta a király. – Ha még ma elviszed.
A lovag az öt évre gondolt, az álmatlan éjszakákra, a vérhabos küzdelmekre, a halálfélelemre, a délutánra, amikor már majdnem feladta. Akkor felidézte magában Cintia fekete szemét, gyöngyöző nevetését, ez adott neki erőt. Cintiának írott leveleit sokáig a csizmájában őrizte, aztán egy szomorú napon, amikor már nem volt több élelme, az összes levelet megette.
– Hát jó – motyogta. – Elviszem.
Kézen fogta a királylányt, és kibicegett vele a palotából. Odakinn tavasz volt, s amikor Marika a lovaghoz simult, annak elakadt a lélegzete. Az öt év alatt csupán egyetlen nővel találkozgatott néha, egy öreg boszorkánnyal, vele is csak pálinkáztak. S most egy fiatal lány lépdel az oldalán, egy virágillatú, kellemesen puha hajadon. Amikor a várkapu előtt álldogáló táltos paripához értek, Marika elnevette magát, és halkan mondott valamit. A lovag megsimogatta menyasszonya kócos haját.
–  Megkérhetlek, drágám, hogy fáradj át a túlsó oldalamra? Tudod, ezen a felemen nincsen fülem.