A műanyag sárkány

Volt egyszer egy kislány, úgy hívták: Zsanna. Nagyon szerette a tejfölt. Éjjel nappal tejfölt akart enni, ezért az anyukája vásárolt egy tehenet, és elkezdett tejfölt készíteni. És olyan jó tejfölt készített, annyira zamatosat és sűrűt, hogy híre ment az egész országban, aztán az egész világon, és a kislány anyukáját azontúl mindenki Tejfölkirálynőnek hívta.

Azt hiszitek, Zsanna örült ennek? Dehogy. Az anyukájának most már alig jutott rá ideje: csak keverte-kavarta a tejfölt, dobozokba öntötte, teherautókra pakolta, és egyre több tehenet vásárolt. Zsanna már annak is örült volna, ha néha jól megszidja az anyukája, ám ő rá se hederített a lányára. Zsanna bedobta kővel az ablakot, kitépte a kert virágait, egész nap a körmét rágta meg az orrát piszkálta – de az anyja észre sem vette. Akkor Zsanna egy éjjel az összes műanyag dobozt elhordta a közeli erdőbe. Másnap az anyukája új dobozokat hozatott. A kislány azokat is elhordta. Egy egész héten át hurcolta a dobozokat az erdőbe, már el se lehetett férni a sok műanyagtól a fák között. De hiába tett meg Zsanna mindent: a tejfölkészítés nem állt le egy pillanatra sem.

Akkor megragadott egy hatalmas konyhakést.

– Nincs más megoldás! – kiáltotta. – Te akartad, anya!

Kiment a késsel a tehenekhez, hogy végezzen velük. De a jószágok olyan szelíden néztek rá, hogy Zsanna nem bántotta őket, inkább belevágta a kést az istálló ajtajába. Aztán egy bödönből addig falta a tejfölt, amíg el nem rontotta a hasát. Kitántorgott a kertbe, lerogyott a fűre, és boldogtalanul bámult fel az égbe.

Így látta meg a sárkányt. Nagy volt és fehér, és ahogy egyre lejjebb ereszkedett, Zsanna csodálkozva állapította meg, hogy tejfölös dobozokból áll: sok ezer tejfölös dobozból. De nem ért rá álmélkodni, mert a sárkány megragadta őt a műanyag karmával, és a magasba emelte. Aztán vitte magával ezer mérföldön át. Zsanna először félt, hogy leesik, de a sárkány erősen tartotta, és amikor megkérte rá, felmászhatott a hátára.

Hét nap és hét éjjel repültek. Akkor elérkeztek egy fortyogó tengerhez, melynek partján, égig érő szeméthegyek között romos házikó állt. A sárkány leszállt a házikó mellé.

– Miért hoztál ide? – kérdezte Zsanna, és befogta az orrát. – Ez a hely rettentő büdös, hiányzik az anyukám, és tejfölelvonási tüneteim vannak. Ha egy hétig nem eszem tejfölt, borzasztó ideges leszek, és olyankor kibírhatatlan vagyok!

A sárkány meghajolt a kislány előtt.

– Te keltettél életre, kis gazdám. Én a szemétből születtem, a sok tejfölös dobozból, amit elhánytál az erdőben. Az emberek nem kedvelnek engem, ezért itt húztam meg magam a barátaimmal.

– Miféle barátaiddal? – kérdezte a kislány.

Alighogy ezt kimondta, elébük toppant egy szutykos malac: csupa konzervdobozból állt, és vidáman röfögött a kislányra.

– Üdvözöllek, kis gazdám! – kurjantotta a malac. – Én vagyok a Kurta Farkú Metáldisznó, a sok eldobott konzervdobozból születtem. Ha akarsz, lovagolhatsz a hátamon!

Megörült ennek a Zsanna, és már majdnem fel is pattant a Metáldisznó hátára, amikor egy lovacska toppant elébe, amely csupa elektromos alkatrészből állt: hangszórókból, vezetékekből, számítógép darabokból.

– Üdvözöllek, kis gazdám! – nyerített a lovacska. – Én vagyok az Elektromos Póni. De nem rázok, ne félj! Az emberek elhajigálják a régi rádiójukat, a törött laptopjukat, hát én azokból születtem. Gyere, inkább az én hátamon lovagolj! Ügyesebb vagyok ennél a szurtos malacnál!

Zsanna egyik új barátját sem akarta megbántani, ezért előbb az Elektromos Póni hátán lovagolt, aztán a Kurta Farkú Metáldisznó hátán. Remek mulatság volt: a tengerparton nyargalásztak, kerülgették a sok szemet. Zsanna talált egy eldobott műanyag csipeszt, azt tette az orrára, így elviselhető volt a szemétbűz.

Amikor lement a nap, végre megpihentek.

– Jó volna vacsorázni! – sóhajtott fel Zsanna.

A többiek bólintottak, és rögvest nekiláttak az evésnek: mindhárman jól befalatoztak az eldobált szemétből, aztán elheveredtek a víz partján. Zsanna azonban nem akart szemetet enni.

– Tejfölt akarok! – kiáltotta. – Adj gyorsan tejfölt, Műanyag Sárkány! Ha nem kapok tejfölt, meghalok!

Ez persze túlzás volt, de Zsanna abban a pillanatban tényleg úgy érezte, hogy tejföl nélkül vége az életének. Térült-fordult a Műanyag Sárkány, elrepült a közeli városba, és hozott egy doboz tejfölt a kislánynak.

– Hiszen ezt az anyukám készítette, a Tejfölkirálynő! – kiáltotta lelkesen Zsanna, és bekebelezte a tejfölt. Aztán fejét a sárkány lábára hajtotta, és elaludt. Álmában az anyukájánál járt, és elújságolta neki, hogy végre talált barátokat, akik játszanak vele. Ám az anyukája oda se figyelt rá, csak keverte a tejfölt.

Másnap folytatták a játékot. Kiderült, hogy az Elektromos Póni kiválóan sakkozik, és jól lehet vele kártyázni is, bár néha csal. Délután a Metáldisznóval társasjátékokat kerestek a szemét között, este pedig a sárkánnyal elrepült a városba egy újabb doboz tejfölért.

Így teltek a napok, nagy boldogságban. Zsanna lassan megszokta a szemétszagot, és egyre jobban megszerette az új barátait. Ám az egyik este hiába repültek el a városba.

– Nagy a baj, kis gazdám! – mondta búsan a sárkány. – Elfogyott a tejföl, amit az anyukád készített. A Tejfölkirálynő abbahagyta a munkát, talán mert búsul utánad.

Zsanna ezt nem nagyon hitte. Megkóstolt egy másfajta tejfölt, ám képtelen volt megenni, nem ízlett neki. Sőt: bármi mást is képtelen volt megenni, hiába hordta elé a finomságokat a Műanyag Sárkány. Így hát Zsanna éhezni kezdett. Először nem törődött vele, elfoglalta magát játékkal, este pedig korán lefeküdt. Ilyenkor a sárkány hatalmas mancsaiba vette, énekelt neki, és álomba ringatta. Később Zsannának már nem volt ereje napközben játszani. És eljött a reggel, amikor már nem tudott felkelni, csak a barátait nézte, akik kétségbeesetten rohangáltak fel-alá, mert nem tudtak rajta segíteni.

– Anya… – suttogta Zsanna. – Te ételt adsz a világnak, és a lányod éhen fog halni…

Lecsukta a szemét. Amikor kinyitotta, ámulva látta, hogy emberek veszik körül.

„Azért jöttek, hogy megmentsenek!” – gondolta reménykedve.

Ám az emberek észre sem vették Zsannát. A vezérük kezében hatalmas husáng volt.

– Újrahasznosító barátaim! – ordította oda a többieknek. – Most megtisztítjuk a tengerpartot a szeméttől! – Azzal lesújtott a Metáldisznóra, aki felvisított, és dobozokra hullott.

Zsanna összeszedte minden erejét, és felkiáltott:

– Ne bántsátok a barátaimat!

– A barátaid? – kérdezte a férfi. – Hiszen pusztítják a városunkat! A malac fémdobozokkal szórja tele a földjeinket, a póni elektromos szemetet prüszköl. De a sárkány a legrosszabb: büdös műanyaggal árasztja el a világot.

– Hiszen azt ti csináljátok – suttogta a kislány – Ti dobáltok el mindent! Én is eldobáltam…

A férfi nem figyelt rá. Egy intésére a társai körbekerítették a pónit, és a husáng újra lesújtott. Szegény póni alkatrészeire hullott. Már csak a Műanyag Sárkány volt életben, aki bátran, bár remegő lábbal lépett az emberek elé.

– Öljetek meg – mondta –, de utána segítsetek a kislánynak. Az anyukája tejfölére van szüksége, különben éhen hal. Kérlek titeket…

Lesújtott a husáng. A sárkány ezernyi tejfölös dobozra esett szét. Az emberek elkezdték gyűjteni a szemetet, a kislányra ügyet sem vetettek. Zsanna látta, ahogy a teletömött zsákok távolodnak. Becsukta a szemét, elbúcsúzott a világtól. Képzeletben a sárkány karjában feküdt, aki lágyan ringatta, énekelt neki.

Hirtelen valaki homlokon csókolta. Zsanna erőlködve nyitotta ki a szemét. A Tejfölkirálynő mosolygott rá.

– Hát nem haltam éhen? – kérdezte a kislány kábultan. – Hol vannak a barátaim? Jaj, hiszen ők… – És keservesen sírni kezdett.

– Elaludtál az udvaron – mondta gyöngéden az anyja. – Aztán behoztalak a szobádba. Bocsásd meg, hogy ennyire elhanyagoltalak. Most már minden másképpen lesz!

– Nem csinálsz több tejfölt? – kérdezte szipogva Zsanna.

– Dehogynem! Most már segítségem is van. Gyere csak!

A kislány követte az anyját a konyhába. Ott egy óriási gép keverte zakatolva a tejfölt, amely kanyargó, műanyag csövön át folyt egy üstbe. Zsanna eltátotta a száját. Aztán felnevetett, abba se tudta hagyni. Fel-alá szaladgált, és a gépet simogatta.

Az anyja döbbenten nézte. Mi lelte ezt a szegény lányt? Talán bizony megbolondult? Ő nem láthatta azt, amit Zsanna igen. Az átlátszó, kanyargó csövek a Műanyag Sárkányból készültek, a gép fényes burka a Metálmalacból, a kapcsolótáblán úgy villogtak a gombok, mint az Elektromos Póni szemei. Zsanna könnye kicsordult a boldogságtól.

Vele voltak a barátai.

A meseíró közönségtalálkozóra megy

A meseíró lerúgta magáról a paplant, felült az ágyon, és gyöngéden megpaskolta a mellette szundikáló felesége fenekét. Aztán odabiccentett a sarokban üldögélő sárkánynak, aki szokás szerint tökmagot rágott.
- Fél óra múlva lent, a garázs előtt.
A sárkány bólintott.
- És szólj a koboldnak is, a szekrényben láttam utoljára.
A sárkány megint bólintott, de a meseíró nem volt biztos benne, hogy felfogta, amit mondott neki.
- Ne feledd vinni a plüsspatkányt – szólalt meg rekedten a felesége. – És ne megint azt a csíkos inget vedd fel, mint a múltkor. Szakadt az alja.
A meseíró motyogott valamit, bedobta a szatyorba a plüsspatkányt, és ment borotválkozni.
- Ne félj, szeretni fognak – mondta neki a borotvahab.
- Lenyűgözöd őket, mint mindig – kacsintott rá a hidratáló krém.
- Abszolút zseni vagy – hízelgett egy penészfolt a csempén.
Amikor a meseíró újra a szobába lépett, a felesége már az ágyon ült, és Jeromos, a művelt pitbull füle tövét vakargatta.
- Mutasd meg a sok kis szarosnak, hogy te vagy a király! – mondta Jeromos.
- Már megint csúnyán beszélsz, Jeromos! – csóválta fejét az asszony.
- Hé főnök! – szólalt meg végre a sárkány. – Jöhet velünk a hasfájós törpe is? Elüldögél majd csendben a hátsó ülésen, tudod, milyen.
- Nem bánom – mondta a meseíró.
Búcsúzóul megcsókolta a feleségét, és nagyot sóhajtva az ajtó felé lépett.
- Ebédre itthon vagyunk! – szólt ki a plüsspatkány a szatyorból.
Ezen mindenki jót nevetett, és a kis csapat végre elindult.

Szupermalac és Űrpatkány - Cukibolyó

2015. januárjában egy hónapig beteg voltam, a lakást is csak akkor hagytam el, ha orvoshoz mentem. Elég sok gyógyszert szedtem, úgyhogy elmondhatom: gyógyszerek hatása alatt írtam azt a kisregényt, amelynek Szupermalac és Űrpatkány lett a címe. Nem tudom, megjelenik-e valaha, az viszont bizonyos: két fejezetéből rajzfilm készül Máli Csaba rajzaival.
A fejezetek közül most az egyik az Író Cimborák blogján olvasható.
Vigyázat, cenzúrázatlan (malac) verzió!

A részlet elolvasásához kattints IDE!

A kék hajú lány prózaversei

A kék hajú lány című kisregényem eredetileg egy prózavers-kötet lett volna némi átvezető szöveggel, de a szerkesztőm, Dian Viktória azt javasolta, hogy vegyem ki a verseket a könyvből, és inkább a rövid átvezető szövegeket bővítsem ki. Megfogadtam a tanácsot - szerintem jobb lett így a könyv -, egyedül Mira vámpírdalát hagytam benne a végső szövegben. A versek egy része megjelent annak idején a Mesemustra oldalán, aztán évekre el is feledkeztem róluk. Ma délután megtaláltam az összeset a gépemen, és úgy döntöttem, érdekességként közzéteszem őket itt a blogomon. Nem javítok rajtuk, suták és nyersek, de talán nem ez a fontos: aki olvasta a könyvet, az rá fog ismerni, hogy mit vettem át belőlük a végső szövegbe. Olvassátok szeretettel!

A fekete bárány

Ő a fekete bárány,

pedig nagyon is ember.

Pityunak hívják, és az eszét

elitta állítólag,

pedig okos volt,

sokra vihette volna.

Ő volt a reménység

a családban, csak az ital,

meg a jelleme, az gyenge,

emberileg problémás,

nem úgy, mint a másik

rokon, a Gyula, aki egy minta,

kitüntetéssel diplomázott,

csúcs férj, remek apa,

egy példakép.

De a Pityut mégis jobban

szereti mindenki, mert

ő elrontotta az életét.

Pati Patkány

Van egy patkányom,

plüssből varrták és szürke,

és néha beszélgetek vele.

Elég okos, és a világot

kicsit úgy látja, mint én.

Szereti a zenét

és a büdös sajtot,

amit csak Joci, a nagybátyám

szeretett régen, de már ő sem.

És a patkányom beszél

idegen nyelvet is, bár csak egyet,

kicsit franciául, állítólag.

Tegnap megint dumcsiztunk,

kocsikról meg lányokról.

De ez titok, mert ciki nagyon.

Ha kiderülne, akkor a nővérem

leadná a drótot,

hogy a testvére hülye, mert

még egy igazi patkánnyal sem lehet

beszélgetni, nem hogy olyannal,

amelyik plüss.

Pedig lehet. Igaz, ha nem figyel

oda, selypít egy kicsit.

Volt egy nyulam

Lógó fülű, dalmata

amerikai törpenyúl,

ez volt a ketrecre írva,

amiben megláttam a boltban.

Éppen nem csinált semmit.

Ez jellemző volt rá,

sosem csinált semmit.

Csak evett és aludt,

és néha a lábával toppantott.

Olyankor apám azt mondta,

hívja a nyuszilányt.

De nem jött soha a nyuszilány,

hiába hívta. Pedig segítettünk,

toppantottam én is, apa is.

Néha még anya is. De nem.

Fricinek hívták a lógó fülű,

dalmata amerikai törpenyulat.

De a nevére nem hallgatott

soha. Buta kis állatka,

mondta anyám, de nem volt

igaza. Csak úgy tett, mert

nem akarta, hogy ugráltassuk.

Szabad akart lenni, azt hiszem.

Egy nap aztán, péntek volt,

üres volt a ketrece reggel.

Elugrált innen, apa azt mondta,

egy másik gyerekhez.

De én nem hittem neki, mert már öt

éves voltam. Majdnem hat.

Csak egy fénykép maradt

róla, ott lóg a falon.

Engem néz, és közben olyan,

mint régen. Nem csinál semmit.

Mozgólépcső

Én éppen lefelé,

te éppen felfelé.

Mint a suliban:

én mindig csak

intőt kapok

meg rossz jegyeket,

egyre mélyebbre

süllyedek.

Nincs barátom,

csak egy patkányom,

az is plüss.

Te egyre feljebb érsz,

csupa ötös, dicséretek,

oklevelek, sportsiker.

Orvos akarsz lenni,

tolmács vagy miniszter.

Én pedig semmi.

Eső, kőzápor, üres ház.

Hóvihar a mezőn.

És még szép is vagy,

mint a nap, olyan

színű a hajad,

Látom, ahogy lobog,

egyre távolodik.

Mindjárt eltűnsz,

kijutsz a fénybe.

Mira! – kiáltom.

Mindenki felém fordul.

Csak te nem.

Fagylalt égbolt

Tavasz volt, és egy kopasz

férfitól vettünk fagyit.

Azt mondta, ez a világ

legjobb vaníliája, ilyet

nyalogat az elnök is

Amerikában.

És ha együtt eszik ilyet

egy fiú meg egy lány,

akkor egymásba szeretnek.

Nem néztem Mirára,

csak ettem a fagyit.

Nem néztem az égre,

és mégis láttam az eget

Úsztak rajta hatalmas

adag vanília fellegek.

Narancsfagylalt nap előtt

pisztácia bárányfelhők,

barackos pamacsok,

csokoládé viharfelhők.

Emberek szaladtak az égen,

gyerekek és felnőttek,

idős bácsik, ősz hajú nénik

fejest ugrottak a fagyiba.

És szerelmesek lettek.

Jó ez a vanília,

mondtam Mirának.

Bizony jó, felelte.

És a mosolyán,

úgy láttam,

megbillent az égbolt.

Titkos Szupermen

Óvatosan oson, mint

macska a háztetőn.

Észre sem veszed,

mindig árnyékban jár,

a kabátja is fekete.

A lányok átnéznek rajta,

nem tudják a nevét sem,

szerelmes sms-t

sosem kapott még.

Csak ő tudja, hol van a kapu,

ahol átlép a titkos

Tükörvilágba.

Ott színes ruhákban jár,

nem béna és gyenge,

nem szégyellős,

nem jámbor és csendes,

hanem igazi hős.

Nem fél az oltástól.

télen is fagyit eszik.

trikót hord nyáron,

hogy lássák az izmait.

Minden nap megment

valakit, szombaton pedig

két csinos lányt is:

egy szőke svédet, meg

egy gyönyörű néger lányt.

Vasárnap még egy

vöröshajú angolt.

sok szeplővel.

Attól kapja a legnagyobb,

legnyálasabb puszit,

csak úgy csattan.

És ha erre gondol,

kicsit kilép az árnyékból.

És elmosolyodik.

Férfidolog

Micsoda szégyen,

mondta a nagyi.

Ilyet a családban még

sosem, ilyet még senki.

Csak nagyapád meg ne tudja.

Biztosan a sok tévézés,

meg a furcsa barátaid,

akik sose köszönnek.

Le is kell ülnöm,

picit szédülök,

nagyon megvisel.

Ez az, fiam,

mondta nagyapa,

A vér nem válik vízzé.

Én magam is sokat

huncutkodtam,

nagy vagány voltam,

annyi biztos.

Igazi fenegyerek,

híres vagabund,

az iskola réme.

De a nagyinak egy szót se,

mert gyenge a szíve

szegénynek.

Már megint te,

mondta az anyám,

Mit kell még elviselnem?

Minden fiú ilyen? Miért is

nem egy lányt szültem?

Egy pici, aranyos,

dolgos kislányt?

Vehetnék neki cuki ruhát,

meg pillangó formájú

hajcsatot. Azt a kéket.

Tisztára, mint az apád.

Jobb, ha neki el se mondod,

van baja elég.

Csak így tovább, fiam,

mondta apám.

A te korodban én is,

de ez maradjon köztünk.

Aztán máskor ügyesebben,

hogy el ne kapjanak.

És másnak ne mondd el,

mert ebben a családban

csak én értelek meg.

Jól jegyezd meg, fiam:

ez férfidolog.

A nagyi kávét főz

Nagyi mindig rohant,

rengeteg dolga volt,

sütit sütött, kávét főzött,

mosogatott és gyomlált.

És mindig odaégett a kaja,

felrobbant a kávéfőző,

habos maradt az edény,

gyom helyett a virágot húzta ki.

Mert nem lehet egyszerre

ennyit, mondta neki apa.

Csak izgatod magad.

Nem bírja ezt a gyenge szív.

Egy nyugdíjas ne rohangáljon,

üljön meg a fenekén.

És most csönd van, mióta nincs itt,

minden tiszta és unalmas.

A mentő messzebbre vitte, mint hittem.

A sarkon nem balra fordult,

mondta apa, hanem az ég felé.

Amikor tegnap csattanást hallottam,

úgy örültem, hogy itt a nagyi,

és felrobbantotta a kávéfőzőt.

De csak apa robbantotta fel.

Pont mint a mama, mondtam neki.

Igen, mondta, mint az anyám.

És egy kicsit le kellett

ülnie pár percre. Hallgattunk.

Aztán kifújta az orrát,

és hoztuk a felmosórongyot.