A kék hajú lány
című kisregényem eredetileg egy prózavers-kötet lett volna némi átvezető
szöveggel, de a szerkesztőm, Dian Viktória azt javasolta, hogy vegyem ki a
verseket a könyvből, és inkább a rövid átvezető szövegeket bővítsem ki. Megfogadtam a tanácsot - szerintem jobb lett így a könyv -, egyedül Mira vámpírdalát hagytam benne a végső szövegben. A versek egy része
megjelent annak idején a Mesemustra oldalán, aztán évekre el is feledkeztem
róluk. Ma délután megtaláltam az összeset a gépemen, és úgy döntöttem,
érdekességként közzéteszem őket itt a blogomon. Nem javítok rajtuk, suták és
nyersek, de talán nem ez a fontos: aki olvasta a könyvet, az rá fog ismerni,
hogy mit vettem át belőlük a végső szövegbe. Olvassátok szeretettel!
A fekete bárány
Ő a fekete bárány,
pedig nagyon is
ember.
Pityunak hívják, és
az eszét
elitta állítólag,
pedig okos volt,
sokra vihette
volna.
Ő volt a reménység
a családban, csak
az ital,
meg a jelleme, az
gyenge,
emberileg
problémás,
nem úgy, mint a
másik
rokon, a Gyula, aki
egy minta,
kitüntetéssel
diplomázott,
csúcs férj, remek
apa,
egy példakép.
De a Pityut mégis
jobban
szereti mindenki,
mert
ő elrontotta az
életét.
Pati Patkány
Van egy patkányom,
plüssből varrták és
szürke,
és néha beszélgetek
vele.
Elég okos, és a
világot
kicsit úgy látja,
mint én.
Szereti a zenét
és a büdös sajtot,
amit csak Joci, a
nagybátyám
szeretett régen, de
már ő sem.
És a patkányom
beszél
idegen nyelvet is,
bár csak egyet,
kicsit franciául,
állítólag.
Tegnap megint
dumcsiztunk,
kocsikról meg
lányokról.
De ez titok, mert
ciki nagyon.
Ha kiderülne, akkor
a nővérem
leadná a drótot,
hogy a testvére
hülye, mert
még egy igazi
patkánnyal sem lehet
beszélgetni, nem
hogy olyannal,
amelyik plüss.
Pedig lehet. Igaz,
ha nem figyel
oda, selypít egy
kicsit.
Volt egy nyulam
Lógó fülű, dalmata
amerikai törpenyúl,
ez volt a ketrecre
írva,
amiben megláttam a
boltban.
Éppen nem csinált
semmit.
Ez jellemző volt
rá,
sosem csinált
semmit.
Csak evett és
aludt,
és néha a lábával
toppantott.
Olyankor apám azt
mondta,
hívja a
nyuszilányt.
De nem jött soha a
nyuszilány,
hiába hívta. Pedig
segítettünk,
toppantottam én is,
apa is.
Néha még anya is.
De nem.
Fricinek hívták a
lógó fülű,
dalmata amerikai
törpenyulat.
De a nevére nem
hallgatott
soha. Buta kis
állatka,
mondta anyám, de
nem volt
igaza. Csak úgy
tett, mert
nem akarta, hogy
ugráltassuk.
Szabad akart lenni,
azt hiszem.
Egy nap aztán,
péntek volt,
üres volt a ketrece
reggel.
Elugrált innen, apa
azt mondta,
egy másik
gyerekhez.
De én nem hittem
neki, mert már öt
éves voltam.
Majdnem hat.
Csak egy fénykép
maradt
róla, ott lóg a
falon.
Engem néz, és
közben olyan,
mint régen. Nem
csinál semmit.
Mozgólépcső
Én éppen lefelé,
te éppen felfelé.
Mint a suliban:
én mindig csak
intőt kapok
meg rossz jegyeket,
egyre mélyebbre
süllyedek.
Nincs barátom,
csak egy patkányom,
az is plüss.
Te egyre feljebb
érsz,
csupa ötös,
dicséretek,
oklevelek,
sportsiker.
Orvos akarsz lenni,
tolmács vagy
miniszter.
Én pedig semmi.
Eső, kőzápor, üres
ház.
Hóvihar a mezőn.
És még szép is
vagy,
mint a nap, olyan
színű a hajad,
Látom, ahogy lobog,
egyre távolodik.
Mindjárt eltűnsz,
kijutsz a fénybe.
Mira! – kiáltom.
Mindenki felém
fordul.
Csak te nem.
Fagylalt égbolt
Tavasz volt, és egy
kopasz
férfitól vettünk
fagyit.
Azt mondta, ez a
világ
legjobb vaníliája,
ilyet
nyalogat az elnök
is
Amerikában.
És ha együtt eszik
ilyet
egy fiú meg egy
lány,
akkor egymásba
szeretnek.
Nem néztem Mirára,
csak ettem a
fagyit.
Nem néztem az égre,
és mégis láttam az
eget
Úsztak rajta
hatalmas
adag vanília
fellegek.
Narancsfagylalt nap
előtt
pisztácia
bárányfelhők,
barackos pamacsok,
csokoládé
viharfelhők.
Emberek szaladtak
az égen,
gyerekek és
felnőttek,
idős bácsik, ősz
hajú nénik
fejest ugrottak a
fagyiba.
És szerelmesek
lettek.
Jó ez a vanília,
mondtam Mirának.
Bizony jó, felelte.
És a mosolyán,
úgy láttam,
megbillent az
égbolt.
Titkos Szupermen
Óvatosan oson, mint
macska a háztetőn.
Észre sem veszed,
mindig árnyékban
jár,
a kabátja is
fekete.
A lányok átnéznek
rajta,
nem tudják a nevét
sem,
szerelmes sms-t
sosem kapott még.
Csak ő tudja, hol
van a kapu,
ahol átlép a titkos
Tükörvilágba.
Ott színes ruhákban
jár,
nem béna és gyenge,
nem szégyellős,
nem jámbor és
csendes,
hanem igazi hős.
Nem fél az
oltástól.
télen is fagyit
eszik.
trikót hord nyáron,
hogy lássák az
izmait.
Minden nap megment
valakit, szombaton
pedig
két csinos lányt
is:
egy szőke svédet,
meg
egy gyönyörű néger
lányt.
Vasárnap még egy
vöröshajú angolt.
sok szeplővel.
Attól kapja a
legnagyobb,
legnyálasabb
puszit,
csak úgy csattan.
És ha erre gondol,
kicsit kilép az
árnyékból.
És elmosolyodik.
Férfidolog
Micsoda szégyen,
mondta a nagyi.
Ilyet a családban
még
sosem, ilyet még
senki.
Csak nagyapád meg
ne tudja.
Biztosan a sok
tévézés,
meg a furcsa
barátaid,
akik sose
köszönnek.
Le is kell ülnöm,
picit szédülök,
nagyon megvisel.
Ez az, fiam,
mondta nagyapa,
A vér nem válik
vízzé.
Én magam is sokat
huncutkodtam,
nagy vagány voltam,
annyi biztos.
Igazi fenegyerek,
híres vagabund,
az iskola réme.
De a nagyinak egy
szót se,
mert gyenge a szíve
szegénynek.
Már megint te,
mondta az anyám,
Mit kell még
elviselnem?
Minden fiú ilyen?
Miért is
nem egy lányt
szültem?
Egy pici, aranyos,
dolgos kislányt?
Vehetnék neki cuki
ruhát,
meg pillangó
formájú
hajcsatot. Azt a
kéket.
Tisztára, mint az
apád.
Jobb, ha neki el se
mondod,
van baja elég.
Csak így tovább,
fiam,
mondta apám.
A te korodban én
is,
de ez maradjon
köztünk.
Aztán máskor
ügyesebben,
hogy el ne
kapjanak.
És másnak ne mondd
el,
mert ebben a
családban
csak én értelek
meg.
Jól jegyezd meg,
fiam:
ez férfidolog.
A nagyi kávét főz
Nagyi mindig
rohant,
rengeteg dolga
volt,
sütit sütött, kávét
főzött,
mosogatott és
gyomlált.
És mindig odaégett
a kaja,
felrobbant a
kávéfőző,
habos maradt az
edény,
gyom helyett a
virágot húzta ki.
Mert nem lehet
egyszerre
ennyit, mondta neki
apa.
Csak izgatod magad.
Nem bírja ezt a
gyenge szív.
Egy nyugdíjas ne
rohangáljon,
üljön meg a
fenekén.
És most csönd van,
mióta nincs itt,
minden tiszta és
unalmas.
A mentő messzebbre
vitte, mint hittem.
A sarkon nem balra
fordult,
mondta apa, hanem
az ég felé.
Amikor tegnap
csattanást hallottam,
úgy örültem, hogy
itt a nagyi,
és felrobbantotta a
kávéfőzőt.
De csak apa
robbantotta fel.
Pont mint a mama,
mondtam neki.
Igen, mondta, mint
az anyám.
És egy kicsit le
kellett
ülnie pár percre.
Hallgattunk.
Aztán kifújta az
orrát,
és hoztuk a
felmosórongyot.
2015. januárjában egy hónapig beteg voltam, a lakást is csak akkor hagytam el, ha orvoshoz mentem. Elég sok gyógyszert szedtem, úgyhogy elmondhatom: gyógyszerek hatása alatt írtam azt a kisregényt, amelynek Szupermalac és Űrpatkány lett a címe. Nem tudom, megjelenik-e
valaha, az viszont bizonyos: két fejezetéből rajzfilm készül Máli Csaba
rajzaival.
