Az ezüstföldi királylány
igazi nevét senki sem tudta. A dajkája szerint talán Lilinek hívták, a szakácsnő
Piroskára emlékezett, a hoppmesternek Dezdemóna rémlett. A palotában azonban mindenki
csak Későkásának szólította. Még maga a király is. Állítólag a birodalmi
főszülész adta neki ezt a becenevet, a királylány ugyanis a saját születését is
lekéste, s mikor végül úgy döntött, hogy mégis világra jön, a főszülész mosolyogva
megfenyegette az ujjával:
– Ejnye! Most bújt elő,
s máris két hetet késett. Hát illik ilyet, Későkása kisasszony?
A csecsemő nem felelt,
csak torkaszakadtából bömbölt. Későkása még sokáig nem felelt semmilyen
kérdésre, megkésve kezdett beszélni, aztán a szokásosnál később kezdett járni, s
ahogy cseperedett, mindenünnen elkésett: az ebédről, a táncóráról, az udvari
bálról, az iskolából. Ha a király elhatározta, hogy pontban reggel nyolckor sítúrára
indul lányával a Gyémánt-hegyre, akkor Későkása fél tíz körül tántorgott ki
ásítozva a hálószobájából. A saját születésnapjáról is késett minden évben, a
tortán ötször kellett gyertyákat cserélni, sorra csonkig égett valamennyi, mire
Későkása méltóztatott megjelenni.
– Ejnye, kis bogaram! –
fakadt ki a király, amikor a lánya tizenhatodik születésnapját ünnepelték. –
Hát mi oka van, hogy sehova se vagy képes idejében odaérni?
– Gőzöm sincs, apuka – biggyesztette
le ajkát a királylány. – Elkezdek készülődni, aztán eltöprengek, nem volna-e
jobb egy másik ruha, felpróbálom azt is, meg egy harmadikat is. Közben felteszek
forrni teavizet, vagy olvasgatok valamit, mert van még idő, aztán látom, hogy
késni fogok, de akkor már úgy vagyok vele, úgyis mindegy. Inkább kipingálom a
körmömet, keresek egy színben passzolós topánt, újabb ruhát próbálok fel,
közben szürcsölöm a teát. Néha csak úgy gondolkodom valamin, bámulok ki az ablakon.
Mindig elrepül az idő. Olyan jó álmodozni, hát nem?
Fejcsóválva hallgatta lányát
a király, nem értette, honnan örökölte ezt a későkásaságot. Elfelejtette már,
hogy a lány anyja, aki évekkel ezelőtt meghalt, ugyanilyen későkása volt: a
királynak csak harmadszorra sikerült feleségül vennie, kétszer is szétszéledt a
násznép, mire végre odaért az esküvőre. Harmadjára aztán a király helybe ment
hozzá a násznéppel, és ott a tükör előtt, ahol éppen hollófekete haját
fésülgette, gyorsan nőül vette.
– Kinek kell majd egy
ilyen késős fruska? – morfondírozott a király. – Pártában fog maradni szegénykém.
Későkása azonban csinos
teremtés volt, akadtak kérői szép számmal. Igaz, egy idő múltán megfogyatkoztak,
mert a lány az összes találkára több órás késéssel érkezett, s addigra
elhervadtak a virágcsokrok, megszikkadt a találkozóra hozott friss sütemény, sőt
egy alkalommal az egyik királyfi el is aludt, s javában horkolt, mire Későkása
odaért. Végül csak egyetlen kérő maradt: a legszegényebb királyfi. Ő kitartott
a lány mellett, akármennyit is késett, mindig megvárta.
Félrevonta egyszer a
király a legényt, és megkérdezte tőle:
– Mi a titkod, fiam? Hogyan
bírod ilyen türelemmel viselni, hogy ez a leány mindenhová késedelemmel
érkezik?
A kérő előhúzott a
tarisznyájából egy vastag könyvet.
– Szeretek olvasni,
király uram, mindig van nálam egy jó regény. Ha éppen késik kicsikét felséged
álomszép leánya, előkapok egy könyvet, s remek mód szórakozom.
„Na, ezeket Isten is
egymásnak teremtette – gondolta a király. – Egy későkása meg egy könyvmoly. Be
is fellegzene annak a birodalomnak, amelynek ők volnának az uralkodói.”
Ahogy az lenni szokott,
pontosan az történt, amitől a király legjobban rettegett. Későkása és Könyvmoly
egymásba szerettek, és összeházasodtak. Az esküvőről kerek egy napot késett a menyasszony,
de a vőlegényt ez csöppet sem zavarta, leült a sarokba, kiolvasott egy
nagyregényt, a pap pedig közben összeesketett három másik királyi párt.
Későkása és Könyvmoly boldogan
éltek, s hamarost gyermekük született, egy szeplős kisfiú, aki a király örömére
nem örökölte szülei furcsaságát: mindig időben felsírt, sosem késve, és amikor
elébe raktak egy könyvet, jól irányzott rúgással a rácsos ágyikó sarkába irányította.
– Az én vérem! – dörzsölte
kezét a király. – Csak addig kell kihúznom, amíg ez a kölök felnő, aztán már
nyugdíjba mehetek.
Sajnos nem sikerült addig
kihúznia. A fiú még csak két éves volt, mikor az öreg királyt úgy elkezdte
gyötörni a köszvény, hogy másra se tudott gondolni, csak a fájdalomra, éjjel-nappal
jajgatott, az uralkodásra már nem maradt ereje.
„Nincs más hátra –
gondolta –, erre a két bolondra kell bíznom az országot. Nem tehetek mást. Jaj
nekem… jaj a birodalomnak…”
A király balsejtelmei beigazolódtak:
Későkásának és Könyvmolynak halvány tehetsége sem volt az uralkodáshoz. Könyvmoly
a kedvenc íróit kérte fel tanácsadónak, akik már az első napon megitták a
palota összes borát, és estére dalnokversenyt rendeztek. A
királyi könyvtár pár hónap alatt megtelt, a királyi kincstár viszont kiürült.
Hamarosan bezártak az ezüstbányák, a bányászok utcára kerültek, az ezüstpénzt vaspénz
váltotta fel, egyedül a könyvkiadás virágzott, a birodalom írói olyan gazdagok
lettek, hogy palotákat építettek, saját borospincéket nyitottak, és tőlük
kértek kölcsön a rongyossá szegényedett gyárosok és bankárok.
Későkása egész Ezüstföldön
divatba hozta a késést. Gyakran nyitott meg fényes ünnepségeket, s ilyenkor a
vendégek előre azzal számoltak, hogy csak másnapra ér oda, ezért ők maguk is egy
nappal később eredtek útnak. De még így is túl korán érkeztek, Későkása ugyanis
gyakran két-három napot is késett. Egy idő után inkább nem rendeztek több bált,
se díjátadást, se más ünnepi eseményt. Az asszonyok pedig így pöröltek, ha a
férjük fejükre olvasta késős természetüket:
– Ha a királyné
megteheti, akkor én is! Nem tudtad, drágám, hogy ez most a sikk? Aki nem késik legalább
egy órát, az már nem is tényező.
A birodalom lakói
olyanná váltak, mint a király és a királyné: mindenki megbízhatatlan volt és
késős, munka helyett könyvet olvasott, a hajdani bányászok verset szavaltak
vagy családregényt írtak, divatba jött a szerelem, a könnyes vallomás, érzelmes
dalokat dúdolt mindenki, töméntelen gyermek született, és egyre nőtt a
szegénység.
Egy téli reggelen aztán,
mikor Későkása másfél órás késéssel, csipás szemmel és ásítozva megjelent a
királyi étkezőben, csodálkozva látta, hogy üres az asztal.
– Hol a reggeli, kedves
férjuram? – kérdezte. – Tán megetted egyedül?
– Nincs reggeli –
felelte Könyvmoly király. – Nincs rá pénz. Én két pohár vizet reggeliztem. Egy
kis cukorral egész finom.
Így hát cukros vizet
reggeliztek, s nem is volt rossz. Cukros víz volt másnap is a reggeli, meg
harmadnap is, de negyednap már rá se bírtak nézni. Törni kezdték a fejüket, mit
tegyenek, annál is inkább, hiszen ha már nekik sincs mit enniük, bizonnyal
éhezik az egész ország. Úgy döntöttek, meglátogatják az öreg köszvényes királyt,
aki a toronyban lakott egy sötét szobában.
– Aprócska gond adódott,
kedves apámuram – újságolta Könyvmoly király az apósának. – Kong a kincstár.
– Tudtam… – motyogta a
király. – Akkor háborút kell indítani.
– Már rég nincs
hadsereg – legyintett Későkása. – Nem tudtuk fizetni a zsoldot.
– Jaj! Jaj! – nyögött
fel a nyugdíjas király, s nem lehetett tudni, hogy a köszvény miatt jajveszékel,
vagy pedig azért, amit hallott. – És ha megtámadnak bennünket? Ha gyenge az
ország, akkor könnyen ránk szabadul az ellenség.
Mintha csak a király
szavait akarná igazolni, ágyúlövések rázták meg a palota falait, sikoltozás
hallatszott, s valaki megzörgette a kaput.
– Nyissátok ki íziben! Későkása!
Egyetlen szerelmem! Eljöttem érted.
Későkása és Könyvmoly
rögtön behátráltak a szoba sarkába. Könyvmoly előhúzott a táskájából egy vastag
könyvet, és hősiesen a felesége elé állt, készen arra, hogy élete árán is
megvédje őt.
Hamarosan döngő léptek
rázták meg a folyosót, egyre közeledtek, és belépett a szobába egy hatalmas
bajszú király.
– Későkását keresem! –
bömbölte a bajszos.
– Én vagyok – mondta
Későkása, kicsit megkésve.
– Emlékszel-e rám,
Későkása? – kérdezte dörgő hangján az idegen király.
– Hát persze – felelte a
királyné. – Te vagy az a kérőm, aki elaludt, amíg rám várakozott. Úgy
horkoltál, hogy leesett a királyi teázó plafonjáról a vakolat.
– Bizony ám! – mondta
büszkén Horkoló király. – Még ma is pont ilyen eget rázóan horkolok. Na,
Későkása, akkor hiába vártam rád, de most feleségül veszlek, és én leszek Ezüstföld
királya. Punktum.
– Nana – mondta Könyvmoly
király. – Ő már az én kedves feleségem. Nem adom.
– S hogy véded meg?
Hozzám hajítod azt a könyvet? – kérdezte gúnyosan Horkoló király.
Könyvmoly hallgatott,
mert pontosan ez volt a terve.
Horkoló király két
papirost húzott elő prémes télikabátja zsebéből.
– Mostantól rend lesz.
Ezennel felszámolom a káoszt. Ezt a két papírt kell aláírnotok. Az egyik
tanúsítja, hogy én lettem Ezüstföld uralkodója. A másikkal pedig igazoljátok,
hogy elváltok egymástól. Én komoly ember vagyok. Szeretek lepapírozni mindent.
Szegény Könyvmoly és
Későkása egyáltalán nem akartak elválni, de akkor előugrottak Horkoló király testőrei,
megragadták a királyi párt, és erőszakkal aláíratták velük a papírt.
– Zárjátok börtönbe Könyvmolyt!
– rendelkezett Horkoló király. – Téged pedig, Későkása, várlak holnap, pontban
déli tizenkettőkor a kápolnában. Menyasszonyi ruha viselése kötelező.
Horkoló király döngő
léptekkel távozott, a testőrök pedig megragadták a kapálózó Könyvmolyt, és
magukkal hurcolták. Későkása párás szemmel bámult utána, aztán az öreg király
vállán jól kisírta magát.
Másnap délben Későkása
nem jelent meg a kápolnában. Horkoló király sejtette, hogy késni fog, ezért főzetett
magának egy bödön kávét, s abból iszogatott, nehogy elnyomja az álom. Várt egy
órát, aztán még egy felet, aztán még egy utolsó fertályt. Amikor már ásítozni
kezdett, s csupán egyetlen bögre kávéja maradt, elszalajtotta Későkásáért legderekabb
testőrét. Egy perc sem telt belé, rohant vissza a testőr lélekszakadva.
– Bolondját járatta
velünk a leány, Horkoló uram! – újságolta. – Dehogy késett most a szépséges
Későkása! Amíg kegyelmed itt várakozott a bödön kávéjával, kiszabadította a börtönből
Könyvmolyt. Most együtt menekülnek, dacolva hóval, faggyal, szélviharral. Vitték
magukkal a trónörököst is. Csak ezt a cetlit hagyták hátra.
Horkoló királynak megremegett
a bajsza, de nem szólt semmit, csak intett a testőrnek, hogy olvassa fel a
levelet. Ő maga hadilábon állt a betűkkel. A testőr megköszörülte a torkát:
„Kedves Horkoló király!
Bocsánat, de kereket oldottunk. Apukának viseld gondját, mert beteg. A kincstár
kulcsa a kék lábtörlő alatt van. Sajnos elég üres. Későkása.”
Horkoló király dús szemöldöke
felszaladt a homloka közepére, rettentő bajsza pedig úgy lekonyult, hogy
belelógott a bögre kávéba, amit a kezében tartott.
– Ez a két bolondgomba csakugyan
szereti egymást – motyogta maga elé. – Ha Későkása képes volt arra, hogy ne
késsen el, hanem Könyvmoly megmentésén fáradozzék, akkor itt nincs
keresnivalóm. Nekem nem Ezüstföld kell, hanem csak ő… Bájos arcáról álmodozom mindig
horkolás közben… De nem engem szeret, hanem a puhány Könyvmolyt. Akinek nincs
is bajsza, szemüveges, a hangja se mély, és királynak a legrosszabb a világon.
Lógó bajusszal indult
haza Horkoló király a saját birodalmába. Későkása, Könyvmoly és a trónörökös pedig
visszatérhetett a palotába. Horkoló király soha többé nem lépte át a határt, sőt:
barátsága jeléül elküldte híres udvari druidáját, aki egykettőre kigyógyította
köszvényéből a nyugdíjas királyt. Az öreg uralkodó visszaült a trónra, s latba vetette minden királyi képességét, hogy Ezüstföld újra csillogjon a gazdagságtól.
Alig egyetlen esztendő alatt
virágzásnak indult a birodalom. A bányászok többé nem az íróasztal fölött görnyedtek, hanem az
ezüstbányákban, félbehagyott regényeiket kihajították az ablakon. Tele volt
szebbnél szebb mondatokkal az utca, ide-oda cibálta őket a szél, de már senki
nem törődött velük. Az írók újra szegények lettek, mint a templom
egere, a nők ugyanúgy késtek, mint korábban, de nem hivatkozhattak
többé a királynéra. Szürkébb lett az élet és unalmasabb, viszont újra volt mit
enni, inni, s télen se fáztak többé az emberek. Amikor sok-sok év múltán az
öreg király meghalt, a szeplős királyfi lépett a trónra, aki nagyapja méltó
utódjának bizonyult, és Ezüstföld legendás uralkodója lett.
De mit csinált eközben
Későkása és Könyvmoly? Azt beszélik, világkörüli útra indultak, s azóta sem
tértek vissza Ezüstföldre. Álnevet használnak, kerülik a feltűnést, mégsem
nehéz őket felismerni. Ha egy pályaudvaron vagy repülőtéren olvasgató, idősebb
úriembert láttok, olyan szemüveges királyformát, aki türelmesen vár a
feleségére, az csakis Könyvmoly lehet. Későkását már nehezebb megpillantani,
mert mindenhova késve érkezik. Akik találkoztak vele, azt mesélik: mostanában nagy lila karórát
hord, s ezért picit kevesebbet késik, mint régen. Fél nap helyett csak öt-hat
órát. Szebb, mint valaha, csak fekete hajába vegyült pár ősz szál. Úgy tűnik,
az öregségről is lekésett.