Az ellopott zsiráf

Vidékről érkezett, pipázik, hatalmas bajusza van, és imádja a pacalpörköltet. Ő Szalai tata, Jenci és Barnabás nagyapja, aki úgy dönt, felcsap nyomozónak, és megkeresi unokáival az állatkertből ellopott zsiráfot. Remek csapat segít nekik: Király Tibi , a pesti vagány, Dezsi, aki szeretne rettentő bátor lenni, és Beniczky Péter, a peches magándetektív. Velük tart egy nem teljesen szobatiszta törpenyúl és gazdája, Zsuzsi, aki nagyon csinos lány. Főleg, ha leveszi a szemüvegét. Csak olyankor orra esik. Hogyan lesznek hőseinkből tévésztárok, miért eszik mindig parizert a kétbalkezes nyomozó, és kik a rejtélyes zsiráftolvajok? Egyáltalán, mi a csudának lopnak el egy zsiráfot?...

Borítórajz: Szántói Krisztián
160 oldal, Móra Kiadó, 2003, 2009, 2013

Megvásárolható:
A Móra Kiadó oldalán

Betyárvilág (Komjáthy István gyűjtése alapján)

Hősök, árulók, pökhendi földesurak, vágyakozó szerelmesek és nagy bajuszú pandúrok – ők a szereplői ennek a könyvnek, amely a 19. századi betyárvilágról szól. Akad benne vidám és tragikus történet, vaskos tréfa és szomorú románc. Hogyan csapta be Sobri Jóska a rettegett csendbiztost? Miért festette hófehérre Savanyú Jóska a csaplár tehenét? És vajon mit rejtegetett Juhász Andris az elásott fazékban? A marcona zsiványok és a lóvá tett pandúrok mellett megismerünk két kedves, ügyefogyott csirkefogót is, a hírnévről álmodozó Csirkót és Buckót. A kötet Komjáthy Istvánnak, a Mondák könyve szerzőjének eddig fel nem dolgozott gyűjtésén alapul. A korszakot megidéző, színes rajzokat Szántói Krisztián készítette.

Szántói Krisztián rajzaival
158 oldal, Móra Kiadó, 2011

Megvásárolható:
A Móra Kiadó oldalán

A kék hajú lány

Mindig vámpírokat rajzol, fekete a körme, és kerekes székben ül. Ő Mira, a kék hajú lány, aki éppen várja a csodát. Mert csodára néha szükség van. Főleg egy kórházban. De nem a csoda érkezik, hanem a tizenhárom éves Olivér. A fiúnak nincsenek barátai, a plüsspatkányával alszik, és szeret felmászni a magasba. Kórházba is azért került, mert leesett egy fáról. A gyerekosztály a kalandok, a titkok és a furcsa álmok helye, Olivér itt barátokra talál, és sokkal jobban érzi magát, mint odahaza. Mindenkin megpróbál segíteni, aki beteg vagy boldogtalan. De leginkább egyvalakit szeretne megmenteni: a félelmei elől álomvilágba menekülő kék hajú lányt.

Illusztrátor: Lakatos István
88 oldal, Móra Kiadó, 2013. 

Megvásárolható:
A Móra Kiadó oldalán

Miss Hümm

Szántói Krisztián rajza

Miss Hümm Londonban él, egy ódon ház harmadik
emeletén. Minden reggel kiül az ablakba, hátát az

ablakkeretnek dönti, vékony lábai pont végigérnek

a deszkán, ölébe teszi a könyvet, és – komoly, szinte

szigorú arccal – délig olvas. Fekete haját ilyenkor feltűzi,

néha csengőn felnevet, máskor hímzett zsebkendőt

húz elő, megtörli a szemét, és finoman orrot fúj.

Hogy kicsoda Miss Hümm? Azt senki sem tudja.

A szomszéd taxis szerint egy erdélyi gróf lánya,

az alagsori pub tulaja szerint egy román pópa

eltitkolt gyermeke, de azt is suttogják, hogy

egy olasz maffiózó szeretője. Beszélni senki

sem hallotta még, csak hümmögni. Mikor reggel

kitárja az ablakot, s kezében egy csésze kávéval

kinéz a világba, csak ennyit mond töprengve: hümm.

Ha befejez egy könyvet, és lassan, gyöngéden

végigsimít a borítóján, azt dünnyögi halkan: hümm.

S mikor kibontott hajjal, hunyorogva kinéz az

alkonyatba, elnyíló ajkai közül ámulva szökken

elő, mint finom szárnyakon lebegő vers: hümm.

Ilyenkor megáll a város szíve, tolvajok és gyilkosok

magukba néznek, hűtlen házasok megint átölelik

egymást, közepes költőknek végre eszükbe jut

a két hete keresett metafora. Erőlködve indul újra

a szív, csapódik Miss Hümm ablaka, s valaki felüvölt
a foltokba sűrűsödő, hirtelen érkező éjszakában.

Az érzelmes medve

Leült az érzelmes medve a folyó partjára, és a vizet bámulta.

– Addig fel nem állok innen, míg el nem múlik – gondolta.
És csak ült, és várt. Várt egy évet, kettőt, hármat. Öt év elteltével végre elmosolyodott, és nagy nyögések közepette feltápászkodott.
– Elmúlt – mondta, és halvány mosolyra húzta a száját. Ebben a pillanatban vitorlás lebegett elé a vízen, vörös hajú lány egyensúlyozott rajta, s ügyesen kormányozta a kis lélekvesztőt. Amikor meglátta a medvét a parton, vidáman felé integetett, és tovasiklott.
– A mézes köcsögit neki... – motyogta a medve, és nagy sóhajtások közepette visszaült. – Kezdhetem elölről.
És bámulta tovább a vizet.

Későkása (első változat)

Az ezüstföldi királylány igazi nevét senki sem tudta. A dajkája szerint talán Lilinek hívták, a szakácsnő Piroskára emlékezett, a hoppmesternek Dezdemóna rémlett. A palotában azonban mindenki csak Későkásának szólította. Még maga a király is. Állítólag a birodalmi főszülész adta neki ezt a becenevet, a királylány ugyanis a saját születését is lekéste, s mikor végül úgy döntött, hogy mégis világra jön, a főszülész mosolyogva megfenyegette az ujjával:

– Ejnye! Most bújt elő, s máris két hetet késett. Hát illik ilyet, Későkása kisasszony?

A csecsemő nem felelt, csak torkaszakadtából bömbölt. Későkása még sokáig nem felelt semmilyen kérdésre, megkésve kezdett beszélni, aztán a szokásosnál később kezdett járni, s ahogy cseperedett, mindenünnen elkésett: az ebédről, a táncóráról, az udvari bálról, az iskolából. Ha a király elhatározta, hogy pontban reggel nyolckor sítúrára indul lányával a Gyémánt-hegyre, akkor Későkása fél tíz körül tántorgott ki ásítozva a hálószobájából. A saját születésnapjáról is késett minden évben, a tortán ötször kellett gyertyákat cserélni, sorra csonkig égett valamennyi, mire Későkása méltóztatott megjelenni.

– Ejnye, kis bogaram! – fakadt ki a király, amikor a lánya tizenhatodik születésnapját ünnepelték. – Hát mi oka van, hogy sehova se vagy képes idejében odaérni?

– Gőzöm sincs, apuka – biggyesztette le ajkát a királylány. – Elkezdek készülődni, aztán eltöprengek, nem volna-e jobb egy másik ruha, felpróbálom azt is, meg egy harmadikat is. Közben felteszek forrni teavizet, vagy olvasgatok valamit, mert van még idő, aztán látom, hogy késni fogok, de akkor már úgy vagyok vele, úgyis mindegy. Inkább kipingálom a körmömet, keresek egy színben passzolós topánt, újabb ruhát próbálok fel, közben szürcsölöm a teát. Néha csak úgy gondolkodom valamin, bámulok ki az ablakon. Mindig elrepül az idő. Olyan jó álmodozni, hát nem?

Fejcsóválva hallgatta lányát a király, nem értette, honnan örökölte ezt a későkásaságot. Elfelejtette már, hogy a lány anyja, aki évekkel ezelőtt meghalt, ugyanilyen későkása volt: a királynak csak harmadszorra sikerült feleségül vennie, kétszer is szétszéledt a násznép, mire végre odaért az esküvőre. Harmadjára aztán a király helybe ment hozzá a násznéppel, és ott a tükör előtt, ahol éppen hollófekete haját fésülgette, gyorsan nőül vette.

– Kinek kell majd egy ilyen késős fruska? – morfondírozott a király. – Pártában fog maradni szegénykém.

Későkása azonban csinos teremtés volt, akadtak kérői szép számmal. Igaz, egy idő múltán megfogyatkoztak, mert a lány az összes találkára több órás késéssel érkezett, s addigra elhervadtak a virágcsokrok, megszikkadt a találkozóra hozott friss sütemény, sőt egy alkalommal az egyik királyfi el is aludt, s javában horkolt, mire Későkása odaért. Végül csak egyetlen kérő maradt: a legszegényebb királyfi. Ő kitartott a lány mellett, akármennyit is késett, mindig megvárta.

Félrevonta egyszer a király a legényt, és megkérdezte tőle:

– Mi a titkod, fiam? Hogyan bírod ilyen türelemmel viselni, hogy ez a leány mindenhová késedelemmel érkezik?

A kérő előhúzott a tarisznyájából egy vastag könyvet.

– Szeretek olvasni, király uram, mindig van nálam egy jó regény. Ha éppen késik kicsikét felséged álomszép leánya, előkapok egy könyvet, s remek mód szórakozom.

„Na, ezeket Isten is egymásnak teremtette – gondolta a király. – Egy későkása meg egy könyvmoly. Be is fellegzene annak a birodalomnak, amelynek ők volnának az uralkodói.”

Ahogy az lenni szokott, pontosan az történt, amitől a király legjobban rettegett. Későkása és Könyvmoly egymásba szerettek, és összeházasodtak. Az esküvőről kerek egy napot késett a menyasszony, de a vőlegényt ez csöppet sem zavarta, leült a sarokba, kiolvasott egy nagyregényt, a pap pedig közben összeesketett három másik királyi párt.

Későkása és Könyvmoly boldogan éltek, s hamarost gyermekük született, egy szeplős kisfiú, aki a király örömére nem örökölte szülei furcsaságát: mindig időben felsírt, sosem késve, és amikor elébe raktak egy könyvet, jól irányzott rúgással a rácsos ágyikó sarkába irányította.

– Az én vérem! – dörzsölte kezét a király. – Csak addig kell kihúznom, amíg ez a kölök felnő, aztán már nyugdíjba mehetek.

Sajnos nem sikerült addig kihúznia. A fiú még csak két éves volt, mikor az öreg királyt úgy elkezdte gyötörni a köszvény, hogy másra se tudott gondolni, csak a fájdalomra, éjjel-nappal jajgatott, az uralkodásra már nem maradt ereje.

„Nincs más hátra – gondolta –, erre a két bolondra kell bíznom az országot. Nem tehetek mást. Jaj nekem… jaj a birodalomnak…”

A király balsejtelmei beigazolódtak: Későkásának és Könyvmolynak halvány tehetsége sem volt az uralkodáshoz. Könyvmoly a kedvenc íróit kérte fel tanácsadónak, akik már az első napon megitták a palota összes borát, és estére dalnokversenyt rendeztek. A királyi könyvtár pár hónap alatt megtelt, a királyi kincstár viszont kiürült. Hamarosan bezártak az ezüstbányák, a bányászok utcára kerültek, az ezüstpénzt vaspénz váltotta fel, egyedül a könyvkiadás virágzott, a birodalom írói olyan gazdagok lettek, hogy palotákat építettek, saját borospincéket nyitottak, és tőlük kértek kölcsön a rongyossá szegényedett gyárosok és bankárok.

Későkása egész Ezüstföldön divatba hozta a késést. Gyakran nyitott meg fényes ünnepségeket, s ilyenkor a vendégek előre azzal számoltak, hogy csak másnapra ér oda, ezért ők maguk is egy nappal később eredtek útnak. De még így is túl korán érkeztek, Későkása ugyanis gyakran két-három napot is késett. Egy idő után inkább nem rendeztek több bált, se díjátadást, se más ünnepi eseményt. Az asszonyok pedig így pöröltek, ha a férjük fejükre olvasta késős természetüket:

– Ha a királyné megteheti, akkor én is! Nem tudtad, drágám, hogy ez most a sikk? Aki nem késik legalább egy órát, az már nem is tényező.

A birodalom lakói olyanná váltak, mint a király és a királyné: mindenki megbízhatatlan volt és késős, munka helyett könyvet olvasott, a hajdani bányászok verset szavaltak vagy családregényt írtak, divatba jött a szerelem, a könnyes vallomás, érzelmes dalokat dúdolt mindenki, töméntelen gyermek született, és egyre nőtt a szegénység.

Egy téli reggelen aztán, mikor Későkása másfél órás késéssel, csipás szemmel és ásítozva megjelent a királyi étkezőben, csodálkozva látta, hogy üres az asztal.

– Hol a reggeli, kedves férjuram? – kérdezte. – Tán megetted egyedül?

– Nincs reggeli – felelte Könyvmoly király. – Nincs rá pénz. Én két pohár vizet reggeliztem. Egy kis cukorral egész finom.

Így hát cukros vizet reggeliztek, s nem is volt rossz. Cukros víz volt másnap is a reggeli, meg harmadnap is, de negyednap már rá se bírtak nézni. Törni kezdték a fejüket, mit tegyenek, annál is inkább, hiszen ha már nekik sincs mit enniük, bizonnyal éhezik az egész ország. Úgy döntöttek, meglátogatják az öreg köszvényes királyt, aki a toronyban lakott egy sötét szobában.

– Aprócska gond adódott, kedves apámuram – újságolta Könyvmoly király az apósának. – Kong a kincstár.

– Tudtam… – motyogta a király. – Akkor háborút kell indítani.

– Már rég nincs hadsereg – legyintett Későkása. – Nem tudtuk fizetni a zsoldot.

– Jaj! Jaj! – nyögött fel a nyugdíjas király, s nem lehetett tudni, hogy a köszvény miatt jajveszékel, vagy pedig azért, amit hallott. – És ha megtámadnak bennünket? Ha gyenge az ország, akkor könnyen ránk szabadul az ellenség.

Mintha csak a király szavait akarná igazolni, ágyúlövések rázták meg a palota falait, sikoltozás hallatszott, s valaki megzörgette a kaput.

– Nyissátok ki íziben! Későkása! Egyetlen szerelmem! Eljöttem érted.

Későkása és Könyvmoly rögtön behátráltak a szoba sarkába. Könyvmoly előhúzott a táskájából egy vastag könyvet, és hősiesen a felesége elé állt, készen arra, hogy élete árán is megvédje őt.

Hamarosan döngő léptek rázták meg a folyosót, egyre közeledtek, és belépett a szobába egy hatalmas bajszú király.

– Későkását keresem! – bömbölte a bajszos.

– Én vagyok – mondta Későkása, kicsit megkésve.

– Emlékszel-e rám, Későkása? – kérdezte dörgő hangján az idegen király.

– Hát persze – felelte a királyné. – Te vagy az a kérőm, aki elaludt, amíg rám várakozott. Úgy horkoltál, hogy leesett a királyi teázó plafonjáról a vakolat.

– Bizony ám! – mondta büszkén Horkoló király. – Még ma is pont ilyen eget rázóan horkolok. Na, Későkása, akkor hiába vártam rád, de most feleségül veszlek, és én leszek Ezüstföld királya. Punktum.

– Nana – mondta Könyvmoly király. – Ő már az én kedves feleségem. Nem adom.

– S hogy véded meg? Hozzám hajítod azt a könyvet? – kérdezte gúnyosan Horkoló király.

Könyvmoly hallgatott, mert pontosan ez volt a terve.

Horkoló király két papirost húzott elő prémes télikabátja zsebéből.

– Mostantól rend lesz. Ezennel felszámolom a káoszt. Ezt a két papírt kell aláírnotok. Az egyik tanúsítja, hogy én lettem Ezüstföld uralkodója. A másikkal pedig igazoljátok, hogy elváltok egymástól. Én komoly ember vagyok. Szeretek lepapírozni mindent.

Szegény Könyvmoly és Későkása egyáltalán nem akartak elválni, de akkor előugrottak Horkoló király testőrei, megragadták a királyi párt, és erőszakkal aláíratták velük a papírt.

– Zárjátok börtönbe Könyvmolyt! – rendelkezett Horkoló király. – Téged pedig, Későkása, várlak holnap, pontban déli tizenkettőkor a kápolnában. Menyasszonyi ruha viselése kötelező.

Horkoló király döngő léptekkel távozott, a testőrök pedig megragadták a kapálózó Könyvmolyt, és magukkal hurcolták. Későkása párás szemmel bámult utána, aztán az öreg király vállán jól kisírta magát.

Másnap délben Későkása nem jelent meg a kápolnában. Horkoló király sejtette, hogy késni fog, ezért főzetett magának egy bödön kávét, s abból iszogatott, nehogy elnyomja az álom. Várt egy órát, aztán még egy felet, aztán még egy utolsó fertályt. Amikor már ásítozni kezdett, s csupán egyetlen bögre kávéja maradt, elszalajtotta Későkásáért legderekabb testőrét. Egy perc sem telt belé, rohant vissza a testőr lélekszakadva.

– Bolondját járatta velünk a leány, Horkoló uram! – újságolta. – Dehogy késett most a szépséges Későkása! Amíg kegyelmed itt várakozott a bödön kávéjával, kiszabadította a börtönből Könyvmolyt. Most együtt menekülnek, dacolva hóval, faggyal, szélviharral. Vitték magukkal a trónörököst is. Csak ezt a cetlit hagyták hátra.

Horkoló királynak megremegett a bajsza, de nem szólt semmit, csak intett a testőrnek, hogy olvassa fel a levelet. Ő maga hadilábon állt a betűkkel. A testőr megköszörülte a torkát:

„Kedves Horkoló király! Bocsánat, de kereket oldottunk. Apukának viseld gondját, mert beteg. A kincstár kulcsa a kék lábtörlő alatt van. Sajnos elég üres. Későkása.”

Horkoló király dús szemöldöke felszaladt a homloka közepére, rettentő bajsza pedig úgy lekonyult, hogy belelógott a bögre kávéba, amit a kezében tartott.

– Ez a két bolondgomba csakugyan szereti egymást – motyogta maga elé. – Ha Későkása képes volt arra, hogy ne késsen el, hanem Könyvmoly megmentésén fáradozzék, akkor itt nincs keresnivalóm. Nekem nem Ezüstföld kell, hanem csak ő… Bájos arcáról álmodozom mindig horkolás közben… De nem engem szeret, hanem a puhány Könyvmolyt. Akinek nincs is bajsza, szemüveges, a hangja se mély, és királynak a legrosszabb a világon.

Lógó bajusszal indult haza Horkoló király a saját birodalmába. Későkása, Könyvmoly és a trónörökös pedig visszatérhetett a palotába. Horkoló király soha többé nem lépte át a határt, sőt: barátsága jeléül elküldte híres udvari druidáját, aki egykettőre kigyógyította köszvényéből a nyugdíjas királyt. Az öreg uralkodó visszaült a trónra, s latba vetette minden királyi képességét, hogy Ezüstföld újra csillogjon a gazdagságtól.

Alig egyetlen esztendő alatt virágzásnak indult a birodalom. A bányászok többé nem az íróasztal fölött görnyedtek, hanem az ezüstbányákban, félbehagyott regényeiket kihajították az ablakon. Tele volt szebbnél szebb mondatokkal az utca, ide-oda cibálta őket a szél, de már senki nem törődött velük. Az írók újra szegények lettek, mint a templom egere, a nők ugyanúgy késtek, mint korábban, de nem hivatkozhattak többé a királynéra. Szürkébb lett az élet és unalmasabb, viszont újra volt mit enni, inni, s télen se fáztak többé az emberek. Amikor sok-sok év múltán az öreg király meghalt, a szeplős királyfi lépett a trónra, aki nagyapja méltó utódjának bizonyult, és Ezüstföld legendás uralkodója lett.

De mit csinált eközben Későkása és Könyvmoly? Azt beszélik, világkörüli útra indultak, s azóta sem tértek vissza Ezüstföldre. Álnevet használnak, kerülik a feltűnést, mégsem nehéz őket felismerni. Ha egy pályaudvaron vagy repülőtéren olvasgató, idősebb úriembert láttok, olyan szemüveges királyformát, aki türelmesen vár a feleségére, az csakis Könyvmoly lehet. Későkását már nehezebb megpillantani, mert mindenhova késve érkezik. Akik találkoztak vele, azt mesélik: mostanában nagy lila karórát hord, s ezért picit kevesebbet késik, mint régen. Fél nap helyett csak öt-hat órát. Szebb, mint valaha, csak fekete hajába vegyült pár ősz szál. Úgy tűnik, az öregségről is lekésett.

Hét kicsi fésű

Hófehérke nem mozdult. A padlón feküdt, esés közben a szoknyája egészen a combjáig felcsúszott, gondosan epilált lábai fehéren ragyogtak a bányászlámpa fényében. Kezében görcsösen szorongatta a mérgezett almát.
– Megérdemelte – szólalt meg az első törpe. – Csak játszott velem. Széttépte a szerelmes leveleimet, s a darabjait kiszórta az ablakon.
– Kegyetlen volt – suttogta a második törpe. – Mindig bugyiban meg melltartóban flangált előttem, és kigúnyolt, amiért nem merek ránézni.
– Az összes pénzem rá költöttem! – zokogta a harmadik. – Még anyám gyűrűjét is neki adtam!
– Azt mondta, vonzódik az alacsony férfiakhoz – csóválta fejét a negyedik. – Ehhez képest a vadásszal flörtölt, aki kétszer akkora, mint én.
– Ezért börtönbe csuknak – törölgette homlokát az ötödik. – Előre megfontolt szándék, bevarrnak minket életfogytig.
– Kenjük rá a mostohára – javasolta a hatodik. – Mindenki tudja, mennyire utálták egymást.
– Temessük el szépen, üvegkoporsóba – mondta halkan a hetedik. – Hiszen ő volt életünk szerelme. Minden éjjel vele álmodtunk.
– Szerintem megfésülhetnénk még utoljára azt a gyönyörű haját – szólalt meg újra az első törpe. – Emlékeztek, mennyire szerette? Olyan jóízűeket tudott közben kacagni!
A hét törpe előbbre lépett, mindegyikük apró fésűt húzott elő a zsebéből. Aztán egyszerre hajoltak Hófehérke fölé. A fésűk beleszántottak a lány ébenfekete hajába, nyomukban szikrák pattantak szerteszét, és megvilágították a törpék széntől maszatos, boldogságtól ragyogó arcát.

Farkasvér

Anyám a rácsos ágyikóm mellé ül, és így szól:
- Felolvasok neked egy mesét, amíg apuci a farkasokkal harcol a ház mögött.
S a lámpa imbolygó fényében összekeverednek anyám szavai a kintről behallatszó farkasüvöltéssel. Már majdnem lecsukódik a szemem, amikor kivágódik az ajtó, és apám lép a szobába, nyomában jön a hideg, a szélzúgás, bekúszik a haldokló állatok nyöszörgése. Apa lihegve odamegy anyához, rámosolyog, aztán fölém hajol, s nagy, vérszagú kezével megsimogatja az arcom.
- Jó éjt, farkasölő - mondja, s feljebb húzza rajtam a takarót.
- Jó éjt, apa - felelem. Lenyalom a vért a számról, és már alszom is.

Az író olvas

KATTINTS! Hallgasd meg a nyúl történetét a szerző műkedvelő előadásában!

A szöveg itt elérhető:
http://dokapeter.blogspot.hu/2012/05/nyuszi-az-eletmuvesz.html

Férfidolog

Micsoda szégyen,
mondta a nagyi.
Ilyet a családban még
sosem, ilyet még senki.
Csak nagyapád meg ne tudja.
Biztosan a sok tévézés,
meg a furcsa barátaid,
akik sose köszönnek.
Le is kell ülnöm,
picit szédülök,
nagyon megvisel.

Ez az, fiam,
mondta nagyapa,
A vér nem válik vízzé.
Én magam is sokat
huncutkodtam,
nagy vagány voltam,
annyi biztos.
Igazi fenegyerek,
híres vagabund,
az iskola réme.
De a nagyinak egy szót se,
mert gyenge a szíve
szegénynek.

Már megint te,
mondta az anyám,
Mit kell még elviselnem?
Minden fiú ilyen? Miért is
nem egy lányt szültem?
Egy pici, aranyos,
dolgos kislányt?
Vehetnék neki cuki ruhát,
meg pillangó formájú
hajcsatot. Azt a kéket.
Tisztára, mint az apád.
Jobb, ha neki el se mondod,
van baja elég.

Csak így tovább, fiam,
mondta apám.
A te korodban én is,
de ez maradjon köztünk.
Aztán máskor ügyesebben,
hogy el ne kapjanak.
És másnak ne mondd el,
mert ebben a családban
csak én értelek meg.
Jól jegyezd meg, fiam:
ez férfidolog.