A meseíró lerúgta magáról a paplant, felült az ágyon, és gyöngéden
megpaskolta a mellette szundikáló felesége fenekét. Aztán odabiccentett a
sarokban üldögélő sárkánynak, aki szokás szerint tökmagot rágott.
- Fél óra múlva lent, a garázs előtt.
A sárkány bólintott.
- És szólj a koboldnak is, a szekrényben láttam utoljára.
A sárkány megint bólintott, de a meseíró nem volt biztos benne, hogy felfogta, amit mondott neki.
- Ne feledd vinni a plüsspatkányt – szólalt meg rekedten a felesége. –
És ne megint azt a csíkos inget vedd fel, mint a múltkor. Szakadt az
alja.
A meseíró motyogott valamit, bedobta a szatyorba a plüsspatkányt, és ment borotválkozni.
- Ne félj, szeretni fognak – mondta neki a borotvahab.
- Lenyűgözöd őket, mint mindig – kacsintott rá a hidratáló krém.
- Abszolút zseni vagy – hízelgett egy penészfolt a csempén.
Amikor a meseíró újra a szobába lépett, a felesége már az ágyon ült, és Jeromos, a művelt pitbull füle tövét vakargatta.
- Mutasd meg a sok kis szarosnak, hogy te vagy a király! – mondta Jeromos.
- Már megint csúnyán beszélsz, Jeromos! – csóválta fejét az asszony.
- Hé főnök! – szólalt meg végre a sárkány. – Jöhet velünk a hasfájós
törpe is? Elüldögél majd csendben a hátsó ülésen, tudod, milyen.
- Nem bánom – mondta a meseíró.
Búcsúzóul megcsókolta a feleségét, és nagyot sóhajtva az ajtó felé lépett.
- Ebédre itthon vagyunk! – szólt ki a plüsspatkány a szatyorból.
Ezen mindenki jót nevetett, és a kis csapat végre elindult.