2012. november 21., szerda

Az író konditerme

Milyen lehet az író konditerme?
Van benne tárcsás lélekemelő gép?
Meg állítható fekveíró pad?
A sarokban konyakautomata?
Verslábat izmosító lábgép?
A fejpántos, tapinacit hordó
múzsa a személyi edző?
Kihajtja az íróból a lelket is?
És újraéleszti-e őt csókjával,
ha sikerre gyúrás közben
megszakad a beteg írószív?

Isten


Nem az a kérdés, hogy van-e Isten, hanem hogy az én életemben ott van-e.

2012. november 18., vasárnap

Hanna és az Isten

Volt valaha egy szerfölött vallásos ország, hol a püspök úr egy napon beült az aranyszínű autójába, és útnak indult, hogy mindenkit megkérdezzen arról, vajon hiszi-e az Istent. És akivel csak találkozott, mindenki azt felelte neki fennhangon, hogy bizony hiszi az Urat, ki érette halt meg a keresztfán. Ki így mondta, ki egyszerűbben, ki meg olyan zengzetes nyelven vallotta meg hitét, hogy a püspök úr éppen csak annyit értett belőle, hogy itt bizony erős hittel találtatott szembe. Így vetődött el a püspök úr egy poros kisvárosba, annak is utolsó szegletébe, hol egy kicsiny boltban, egy nagy pénztárgép mögött üldögélt egy leány, kit Hannának neveztek. Fejére kendőt kötött, így rejtette el loboncos haját, és zöld szemével egyenest belenézett a püspök úr szemébe, mikor az feltette neki a kérdést: „Hiszed-e, leányom, az Istent?” Hanna megvonta a vállát, és azt felelte: „Ez az én dolgom.” Eltátotta száját a püspök úr, újra és újra feltette a kérdést, de a leány egyre csak ezt a választ ismételgette. Akkor a püspök úr intett a sofőrjének, aki kirántotta Hannát a nagy pénztárgép mögül, belökte a nagy aranyszínű autó hátsó ülésére, és aztán meg sem álltak a püspöki palotáig. Útközben a püspök úr végig a hitéről faggatta Hannát, de ő csak fejét rázta, és bámult ki az ablakon. Végül mit volt mit tenni: kitették a leányt a palota előtt, ő pedig hazagyalogolt.
Nagy rejtély, hogyan terjedt el aztán a kisvárosban, hogy Hanna nem hiszi az Istent. Talán a püspök üzente meg, talán más, de már másnap elfordultak tőle az emberek az utcán, a boltban pedig nem abba a sorba álltak, ahol neki kellett fizetni. A harmadik napon egy öregasszony felpofozta az utcán, a negyedik napon egy suhanc fellökte, az ötödik napon pár alak megverte, mikor hazafelé tartott a boltból. A hatodik napon nem bántotta senki, de mikor a hetedik napon egy asszony a templomból hazafelé mentében találkozott vele, erőst gyalázni kezdte. Hanna, kinek csupa seb volt az arca, némán hallgatta az asszonyt, aztán egyszerre csak szemen köpte. Akkor az asszony három fia úgy helybenhagyta a leányt, hogy még órákkal később is ott feküdt vérben a templom közelében. Végül az atya vitte haza, ki könyörögve kérte, hogy vallja magát hitesnek a gyülekezet előtt, és akkor véget érhet szenvedése. De Hanna összeszorította száját, s a fejét rázta.
Néhány nap múltán a városkában haláleset történt: az asszony, kit Hanna szemen köpött, ágynak esett, és pár órára rá meghalt. Mielőtt lecsukódott volna a szeme, utolsó leheletével mondott valamit fiainak, kik még aznap este, pár órával anyjuk halála után, fokhagymafüzért akasztottak nyakukba, benzinnel teli kannát meg lobogó fáklyákat kaptak kezükbe, s elindultak Hanna házához, hogy a „sátán kurváját”, ahogy ők nevezték, kiirtsák ebből a világból. Nem találták otthon a leányt, ezért dühükben felgyújtották a házat, mely oly gyorsan lángra kapott, hogy már ők maguk sem tudtak menekülni, s mindhárman benn égtek a házban, keserves kínhalált halva.
Mikor Hanna hazaért, rendőrök kapták közre, s még aznap éjjel börtönbe rekesztették, mert százan vallották eskü alatt, hogy ő gyújtotta rá a fiúkra a házat, s a kénköves bűzű tűz középső ujjának vörösen izzó végéből tört elő. Mások pedig tudni vélték, hogy a Hanna köpetében, amely a szegény elhalálozott asszonyt érte, a sátán fülzsírjából erjesztett gyilkos méreg leledzett. S akkor beidézték a rendőrök a vénasszonyt, ki pofon vágta Hannát, meg a suhancot, ki fellökte, és jelentkeztek azok is, kik megverték, és az emberek hősként ünnepelték mindnyájukat. Ők pedig szentül fogadták, hogy ha a hitetlen leány valaha kiszabadul a börtönből, saját kezükkel fojtják meg, verik agyon, esetleg négyelik fel.
Nem lehetett kétséges, hogy Hanna hóhérkézre jut, hiszen még a leány ügyvédje is erre biztatta a bírákat, bűzös leheletű boszorkánynak nevezve védencét. Tömve volt a tárgyalóterem, Hanna ezúttal nem viselte a kendőt, s a férfiak szájukat nyalogatva ámultak, hogy mily gyönyörű, s azt találgatták, vajon érintetlen-e még, az asszonyok pedig irigykedve mondták egymásnak, hogy a sátán kölcsönzi neki ezt a gonosz és bűverejű szépséget. Csak a gyermekek nem értették, mért gyűlöli mindenki ezt a bájos leányt. De mikor a felnőttek kiabálni kezdtek, velük kiabáltak ők is lelkesen: „A-kasz-tó-fa, a-kasz-tó-fa!”
Hannát az emberek nagy megelégedésére a kisváros főterén, egy sebtében ácsolt bitófán végezték ki. Hamar végrehajtották az ítéletet, egyetlen furcsa pillanat akadt csupán, mely említésre méltó. Mikor a hóhér megkérdezte a leányt, hogy vajon meg akarja-e bánni förtelmes bűneit, Hanna előbbre lépett a pódiumon, és így szólt:
„Mikor kisleány voltam, álmomban megjelent nekem az Úr, s azt mondotta: szeretlek téged, Hanna, és hiszek tebenned, mert érzem a hitedet, s áldásom lesz minden mozdulatodon, minden igeneden s minden tagadásodon, minden mosolyodon. Ne vedd szádra feleslegesen a nevem, s eljön majd az idő, amikor sok-sok ember előtt vallod meg a te hitedet, és álmélkodás lesz jutalmad és csodálkozás, de késő leend majd. És akkor eljössz hozzám, és én éppen annyira foglak szeretni, mint nem szeretett senki életedben.”
Ezt mondta Hanna, s az emberek tényleg elcsodálkoztak egy pillanatra, de aztán úgy tettek, mintha nem értették volna a szavakat, sokan a zúgó szélre panaszkodtak meg a rossz hallási viszonyokra, a polgármester pedig intett a hóhérnak, ki Hanna nyakába dobta a kötelet, és kirúgta lába alól a széket. S aztán ott ringatózott a halott leány, kibontott göndör hajjal, sápadtan a kötélen, keze-lába meg-megrándult. Akadtak páran, kik elégedettek voltak a látvánnyal, de a többség csalódottságot érzett, többet vártak az akasztástól, maguk sem tudták, mit, talán hogy az ördög visítva tépje fel Hanna szép mellén a ruhát, és kiugorjon szívéből egyenest az emberek közé. Végül lassan, beszélgetve és csalódottan szétszéledt a tömeg. A kisváros boltjába pedig harmadnapon felvettek egy új pénztárost: egy ijedt tekintetű, zavartan mosolygó, szelíd arcú kisleányt.

2012. november 14., szerda

Angyalfej

– Mi szépet csinálsz? – kérdezte anya.
– Angyalkát a fenyőfára – mondta Dorka.
– Bajszos angyalkát? – csodálkozott anya.
– Persze – felelte Dorka. – Olyan, mint apa. Egy bajszos angyal. Mindjárt megmutatom neki.
Anya elhúzta a száját.
– Hát most nem fogod megmutatni neki, mert elköltözött egy időre. Az is lehet, hogy vissza se jön. Nem angyal ő egyáltalán, csak előtted tesz úgy. Valójában az ördögre hasonlít.
Dorka tágra nyílt szemmel hallgatott. Aztán felkapta az ollót, levágta az angyal fejét, és félredobta a hulladék papírok közé. Fel akart állni az asztal mögül, de az anyja visszanyomta a székre. Együtt bámulták a levágott angyalfejet.
– Talán túloztam – szólalt meg az anya rekedten. – Apád egy olyan angyal, aki most nem angyalkodik. Te se vagy mindig jó kislány. Nem lehetünk mindig jók.
Aztán anya és lánya együtt ragasztották vissza a bajszos angyal fejét. Olyan ügyesen, hogy alig látszott meg a vágás helye.

2012. november 12., hétfő

A király utolsó levele

Tisztelt Grimm uraságok!

Szerettem uralkodni, parancsot osztani, aranyat számolni, gyógylikőrt inni, eperlekvárt enni, játszani egy parti sakkot, de a legjobban szerettem a királynővel sétálni a palota kertjében. Boldogan éltünk, ahogy egy mesebeli királyi párhoz illik. És ma reggel arra ébredtem, hogy nincs tovább. Tudják, Grimm uraságok, már betöltöttem a kilencvenet, összesen egy fogam maradt, az is mozog, menni se tudok már, a szememre hályog nőtt, alig látok, ezt a levelet is diktálom. S ahogy így fekszem az ágyamon, szinte vakon, remegő kézzel, egyre többször eszembe jut az önök híres mondata: "Boldogan éltek, amíg meg nem haltak". Kérdeztem is múltkor a feleségemet, aki szintén nincs jó bőrben mostanság, pedig vadító szépség volt valaha, hogy mit is jelent ez igazából. Hogy vajon pontosan a halálunkig leszünk boldogok? Tehát kacagunk, hahotázunk, aztán egyszer csak jön a kaszás, és egy pillanat múlva már felakadt szemmel fekszünk? Vagy előtte még lesz idő elszomorodni? És ez a többes szám is magyarázatra szorul, Grimm uraságok. "Boldogan éltek, amíg..." Ez azt jelenti, hogy én és a feleségem egészen egyszerre halunk meg? Esetleg egymás kezét fogva? Fontos lenne tudni, mert akkor már most megragadnám a kezét. S vajon a halál mikor jön? Esetleg viccekkel kell várnunk, s nagyokat kell nevetnünk, miközben megállítja a szívünket? Legyenek kedvesek megírni a választ, kedves Grimm uraságok. Mert úgy akarom, ahogy kell, ahogy egy mesebeli királyhoz illik. Ha ez a szabály, akkor kacagva, mókázva, a röhögéstől fetrengve. Csak siessenek, kérem, mert már közeledik, éppen rám fúj valami büdös hideget, a feleségem is érzi, itt kószál körülöttünk, mi meg nem tudjuk, hogy kell illően meghalni itt a mese végén. Próbálunk kacagni, nagyon igyekszünk, de elkelne egy kis biztatás, mert fáradunk, fáj a nevetés. Most már mindegy, uraságok, nem kell választ írni. Már fogom a királyné kezét. Mosolygunk. Köszönjük a mesét, Grimm uraságok, itt a vége, fuss el véle. Akkor most. Meghalunk.

2012. november 4., vasárnap

Kortárs mese habbal (recept)

Fogj egy kis tányér megélt valóságot (lehet mélyhűtött is, akkor előtte olvaszd fel), vágd fel egészen apró darabokra, szórd meg friss metaforákkal, hagyd kicsit állni, hogy levet eresszen, aztán gyúrd össze alaposan, s közben keverj bele hazugságot és önleleplezést fele-fele arányban. Akkor tedd félre a mesemasszát, és készítsd el a tölteléket: mixelj össze melodrámát és groteszket, esetleg hozzáadhatsz még pár szójátékot, de csak ízléssel. A masszából gyúrd formára a nyers mesét, öntsd bele a tölteléket, s ezután süsd előmelegített sütőben néhány napot. Közben keverd ki a habot, legjobb néhány napos spleenből vagy cinizmusból készíteni, esetleg, ha más nincs otthon, friss humorból. Ha nem elég édes, egy kis gejlt is keverhetsz bele. Ügyelj rá, hogy a hab sűrű legyen, álljon meg benne a kanál. Aztán vedd ki a sütőből a mesét, kend rá a habot, és máris kész a Kortárs mese habbal. Reménykedj, hogy lesz, aki megeszi. Mert te rá sem tudsz majd nézni. Mindig a más meséje az ízletesebb.