Volt
valaha egy szerfölött vallásos ország, hol a püspök úr egy napon beült az
aranyszínű autójába, és útnak indult, hogy mindenkit megkérdezzen arról, vajon
hiszi-e az Istent. És akivel csak találkozott, mindenki azt felelte neki
fennhangon, hogy bizony hiszi az Urat, ki érette halt meg a keresztfán. Ki így
mondta, ki egyszerűbben, ki meg olyan zengzetes nyelven vallotta meg hitét,
hogy a püspök úr éppen csak annyit értett belőle, hogy itt bizony erős hittel
találtatott szembe. Így vetődött el a püspök úr egy poros kisvárosba, annak is utolsó
szegletébe, hol egy kicsiny boltban, egy nagy pénztárgép mögött üldögélt egy
leány, kit Hannának neveztek. Fejére kendőt kötött, így rejtette el loboncos haját,
és zöld szemével egyenest belenézett a püspök úr szemébe, mikor az feltette
neki a kérdést: „Hiszed-e, leányom, az Istent?” Hanna megvonta a vállát, és azt
felelte: „Ez az én dolgom.” Eltátotta száját a püspök úr, újra és újra feltette
a kérdést, de a leány egyre csak ezt a választ ismételgette. Akkor a püspök úr
intett a sofőrjének, aki kirántotta Hannát a nagy pénztárgép mögül, belökte a nagy
aranyszínű autó hátsó ülésére, és aztán meg sem álltak a püspöki palotáig.
Útközben a püspök úr végig a hitéről faggatta Hannát, de ő csak fejét rázta, és
bámult ki az ablakon. Végül mit volt mit tenni: kitették a leányt a palota
előtt, ő pedig hazagyalogolt.
Nagy
rejtély, hogyan terjedt el aztán a kisvárosban, hogy Hanna nem hiszi az Istent.
Talán a püspök üzente meg, talán más, de már másnap elfordultak tőle az emberek az utcán, a boltban pedig nem abba a sorba álltak, ahol neki kellett
fizetni. A harmadik napon egy öregasszony felpofozta az utcán, a negyedik napon egy
suhanc fellökte, az ötödik napon pár alak megverte, mikor hazafelé tartott a boltból. A hatodik napon nem bántotta senki, de mikor a hetedik napon egy asszony a templomból
hazafelé mentében találkozott vele, erőst gyalázni kezdte. Hanna, kinek csupa
seb volt az arca, némán hallgatta az asszonyt, aztán egyszerre csak szemen
köpte. Akkor az asszony három fia úgy helybenhagyta a leányt, hogy még órákkal
később is ott feküdt vérben a templom közelében. Végül az atya vitte haza, ki könyörögve
kérte, hogy vallja magát hitesnek a gyülekezet előtt, és akkor véget érhet szenvedése.
De Hanna összeszorította száját, s a fejét rázta.
Néhány
nap múltán a városkában haláleset történt: az asszony, kit Hanna szemen köpött,
ágynak esett, és pár órára rá meghalt. Mielőtt lecsukódott volna a szeme, utolsó
leheletével mondott valamit fiainak, kik még aznap este, pár órával anyjuk
halála után, fokhagymafüzért akasztottak nyakukba, benzinnel teli kannát meg lobogó
fáklyákat kaptak kezükbe, s elindultak Hanna házához, hogy a „sátán kurváját”,
ahogy ők nevezték, kiirtsák ebből a világból. Nem találták otthon a leányt,
ezért dühükben felgyújtották a házat, mely oly gyorsan lángra kapott, hogy már
ők maguk sem tudtak menekülni, s mindhárman benn égtek a házban, keserves kínhalált
halva.
Mikor
Hanna hazaért, rendőrök kapták közre, s még aznap éjjel börtönbe rekesztették,
mert százan vallották eskü alatt, hogy ő gyújtotta rá a fiúkra a házat, s a kénköves
bűzű tűz középső ujjának vörösen izzó végéből tört elő. Mások pedig tudni
vélték, hogy a Hanna köpetében, amely a szegény elhalálozott asszonyt érte, a
sátán fülzsírjából erjesztett gyilkos méreg leledzett. S akkor beidézték a
rendőrök a vénasszonyt, ki pofon vágta Hannát, meg a suhancot, ki fellökte, és
jelentkeztek azok is, kik megverték, és az emberek hősként ünnepelték mindnyájukat.
Ők pedig szentül fogadták, hogy ha a hitetlen leány valaha kiszabadul a
börtönből, saját kezükkel fojtják meg, verik agyon, esetleg négyelik fel.
Nem
lehetett kétséges, hogy Hanna hóhérkézre jut, hiszen még a leány ügyvédje is erre
biztatta a bírákat, bűzös leheletű boszorkánynak nevezve védencét. Tömve volt a
tárgyalóterem, Hanna ezúttal nem viselte a kendőt, s a férfiak szájukat
nyalogatva ámultak, hogy mily gyönyörű, s azt találgatták, vajon érintetlen-e
még, az asszonyok pedig irigykedve mondták egymásnak, hogy a sátán kölcsönzi
neki ezt a gonosz és bűverejű szépséget. Csak a gyermekek nem értették, mért
gyűlöli mindenki ezt a bájos leányt. De mikor a felnőttek kiabálni kezdtek,
velük kiabáltak ők is lelkesen: „A-kasz-tó-fa, a-kasz-tó-fa!”
Hannát
az emberek nagy megelégedésére a kisváros főterén, egy sebtében ácsolt bitófán
végezték ki. Hamar végrehajtották az ítéletet, egyetlen furcsa pillanat akadt
csupán, mely említésre méltó. Mikor a hóhér megkérdezte a leányt, hogy vajon
meg akarja-e bánni förtelmes bűneit, Hanna előbbre lépett a pódiumon, és így
szólt:
„Mikor
kisleány voltam, álmomban megjelent nekem az Úr, s azt mondotta: szeretlek
téged, Hanna, és hiszek tebenned, mert érzem a hitedet, s áldásom lesz minden
mozdulatodon, minden igeneden s minden tagadásodon, minden mosolyodon. Ne vedd
szádra feleslegesen a nevem, s eljön majd az idő, amikor sok-sok ember előtt
vallod meg a te hitedet, és álmélkodás lesz jutalmad és csodálkozás, de késő
leend majd. És akkor eljössz hozzám, és én éppen annyira foglak szeretni, mint
nem szeretett senki életedben.”
Ezt
mondta Hanna, s az emberek tényleg elcsodálkoztak egy pillanatra, de aztán úgy
tettek, mintha nem értették volna a szavakat, sokan a zúgó szélre panaszkodtak
meg a rossz hallási viszonyokra, a polgármester pedig intett a hóhérnak, ki
Hanna nyakába dobta a kötelet, és kirúgta lába alól a széket. S aztán ott
ringatózott a halott leány, kibontott göndör hajjal, sápadtan a kötélen,
keze-lába meg-megrándult. Akadtak páran, kik elégedettek voltak a látvánnyal,
de a többség csalódottságot érzett, többet vártak az akasztástól, maguk sem
tudták, mit, talán hogy az ördög visítva tépje fel Hanna szép mellén a ruhát,
és kiugorjon szívéből egyenest az emberek közé. Végül lassan, beszélgetve és
csalódottan szétszéledt a tömeg. A kisváros boltjába pedig harmadnapon felvettek egy
új pénztárost: egy ijedt tekintetű, zavartan mosolygó, szelíd arcú kisleányt.