Csáth Géza és a Hókirálynő

Tanulmányom a Csáth-novellákban található mesemotívumokról: http://ujnautilus.info/csath-geza-es-a-hokiralyno/

Köszönöm a lehetőséget Bánki Évának, Borbély Andrásnak és Vig Balázsnak!

Az író konditerme

Milyen lehet az író konditerme?
Van benne tárcsás lélekemelő gép?
Meg állítható fekveíró pad?
A sarokban konyakautomata?
Verslábat izmosító lábgép?
A fejpántos, tapinacit hordó
múzsa a személyi edző?
Kihajtja az íróból a lelket is?

És újraéleszti-e őt csókjával,
ha sikerre gyúrás közben
megszakad a beteg írószív?

Isten

Nem az a kérdés, hogy van-e Isten, hanem hogy az én életemben ott van-e.

Hanna és az Isten

Volt valaha egy szerfölött vallásos ország, hol a püspök úr egy napon beült az aranyszínű autójába, és útnak indult, hogy mindenkit megkérdezzen arról, vajon hiszi-e az Istent. És akivel csak találkozott, mindenki azt felelte neki fennhangon, hogy bizony hiszi az Urat, ki érette halt meg a keresztfán. Ki így mondta, ki egyszerűbben, ki meg olyan zengzetes nyelven vallotta meg hitét, hogy a püspök úr éppen csak annyit értett belőle, hogy itt bizony erős hittel találtatott szembe. Így vetődött el a püspök úr egy poros kisvárosba, annak is utolsó szegletébe, hol egy kicsiny boltban, egy nagy pénztárgép mögött üldögélt egy leány, kit Hannának neveztek. Fejére kendőt kötött, így rejtette el loboncos haját, és zöld szemével egyenest belenézett a püspök úr szemébe, mikor az feltette neki a kérdést: „Hiszed-e, leányom, az Istent?” Hanna megvonta a vállát, és azt felelte: „Ez az én dolgom.” Eltátotta száját a püspök úr, újra és újra feltette a kérdést, de a leány egyre csak ezt a választ ismételgette. Akkor a püspök úr intett a sofőrjének, aki kirántotta Hannát a nagy pénztárgép mögül, belökte a nagy aranyszínű autó hátsó ülésére, és aztán meg sem álltak a püspöki palotáig. Útközben a püspök úr végig a hitéről faggatta Hannát, de ő csak fejét rázta, és bámult ki az ablakon. Végül mit volt mit tenni: kitették a leányt a palota előtt, ő pedig hazagyalogolt.

Nagy rejtély, hogyan terjedt el aztán a kisvárosban, hogy Hanna nem hiszi az Istent. Talán a püspök üzente meg, talán más, de már másnap elfordultak tőle az emberek az utcán, a boltban pedig nem abba a sorba álltak, ahol neki kellett fizetni. A harmadik napon egy öregasszony felpofozta az utcán, a negyedik napon egy suhanc fellökte, az ötödik napon pár alak megverte, mikor hazafelé tartott a boltból. A hatodik napon nem bántotta senki, de mikor a hetedik napon egy asszony a templomból hazafelé mentében találkozott vele, erőst gyalázni kezdte. Hanna, kinek csupa seb volt az arca, némán hallgatta az asszonyt, aztán egyszerre csak szemen köpte. Akkor az asszony három fia úgy helybenhagyta a leányt, hogy még órákkal később is ott feküdt vérben a templom közelében. Végül az atya vitte haza, ki könyörögve kérte, hogy vallja magát hitesnek a gyülekezet előtt, és akkor véget érhet szenvedése. De Hanna összeszorította száját, s a fejét rázta.

Néhány nap múltán a városkában haláleset történt: az asszony, kit Hanna szemen köpött, ágynak esett, és pár órára rá meghalt. Mielőtt lecsukódott volna a szeme, utolsó leheletével mondott valamit fiainak, kik még aznap este, pár órával anyjuk halála után, fokhagymafüzért akasztottak nyakukba, benzinnel teli kannát meg lobogó fáklyákat kaptak kezükbe, s elindultak Hanna házához, hogy a „sátán kurváját”, ahogy ők nevezték, kiirtsák ebből a világból. Nem találták otthon a leányt, ezért dühükben felgyújtották a házat, mely oly gyorsan lángra kapott, hogy már ők maguk sem tudtak menekülni, s mindhárman benn égtek a házban, keserves kínhalált halva.

Mikor Hanna hazaért, rendőrök kapták közre, s még aznap éjjel börtönbe rekesztették, mert százan vallották eskü alatt, hogy ő gyújtotta rá a fiúkra a házat, s a kénköves bűzű tűz középső ujjának vörösen izzó végéből tört elő. Mások pedig tudni vélték, hogy a Hanna köpetében, amely a szegény elhalálozott asszonyt érte, a sátán fülzsírjából erjesztett gyilkos méreg leledzett. S akkor beidézték a rendőrök a vénasszonyt, ki pofon vágta Hannát, meg a suhancot, ki fellökte, és jelentkeztek azok is, kik megverték, és az emberek hősként ünnepelték mindnyájukat. Ők pedig szentül fogadták, hogy ha a hitetlen leány valaha kiszabadul a börtönből, saját kezükkel fojtják meg, verik agyon, esetleg négyelik fel.

Nem lehetett kétséges, hogy Hanna hóhérkézre jut, hiszen még a leány ügyvédje is erre biztatta a bírákat, bűzös leheletű boszorkánynak nevezve védencét. Tömve volt a tárgyalóterem, Hanna ezúttal nem viselte a kendőt, s a férfiak szájukat nyalogatva ámultak, hogy mily gyönyörű, s azt találgatták, vajon érintetlen-e még, az asszonyok pedig irigykedve mondták egymásnak, hogy a sátán kölcsönzi neki ezt a gonosz és bűverejű szépséget. Csak a gyermekek nem értették, mért gyűlöli mindenki ezt a bájos leányt. De mikor a felnőttek kiabálni kezdtek, velük kiabáltak ők is lelkesen: „A-kasz-tó-fa, a-kasz-tó-fa!”

Hannát az emberek nagy megelégedésére a kisváros főterén, egy sebtében ácsolt bitófán végezték ki. Hamar végrehajtották az ítéletet, egyetlen furcsa pillanat akadt csupán, mely említésre méltó. Mikor a hóhér megkérdezte a leányt, hogy vajon meg akarja-e bánni förtelmes bűneit, Hanna előbbre lépett a pódiumon, és így szólt:

„Mikor kisleány voltam, álmomban megjelent nekem az Úr, s azt mondotta: szeretlek téged, Hanna, és hiszek tebenned, mert érzem a hitedet, s áldásom lesz minden mozdulatodon, minden igeneden s minden tagadásodon, minden mosolyodon. Ne vedd szádra feleslegesen a nevem, s eljön majd az idő, amikor sok-sok ember előtt vallod meg a te hitedet, és álmélkodás lesz jutalmad és csodálkozás, de késő leend majd. És akkor eljössz hozzám, és én éppen annyira foglak szeretni, mint nem szeretett senki életedben.”

Ezt mondta Hanna, s az emberek tényleg elcsodálkoztak egy pillanatra, de aztán úgy tettek, mintha nem értették volna a szavakat, sokan a zúgó szélre panaszkodtak meg a rossz hallási viszonyokra, a polgármester pedig intett a hóhérnak, ki Hanna nyakába dobta a kötelet, és kirúgta lába alól a széket. S aztán ott ringatózott a halott leány, kibontott göndör hajjal, sápadtan a kötélen, keze-lába meg-megrándult. Akadtak páran, kik elégedettek voltak a látvánnyal, de a többség csalódottságot érzett, többet vártak az akasztástól, maguk sem tudták, mit, talán hogy az ördög visítva tépje fel Hanna szép mellén a ruhát, és kiugorjon szívéből egyenest az emberek közé. Végül lassan, beszélgetve és csalódottan szétszéledt a tömeg. A kisváros boltjába pedig harmadnapon felvettek egy új pénztárost: egy ijedt tekintetű, zavartan mosolygó, szelíd arcú kisleányt.

Angyalfej

– Mi szépet csinálsz? – kérdezte anya.
– Angyalkát a fenyőfára – mondta Dorka.
– Bajszos angyalkát? – csodálkozott anya.
– Persze – felelte Dorka. – Olyan, mint apa. Egy bajszos angyal. Mindjárt megmutatom neki.
Anya elhúzta a száját.
– Hát most nem fogod megmutatni neki, mert elköltözött egy időre. Az is lehet, hogy vissza se jön. Nem angyal ő egyáltalán, csak előtted tesz úgy. Valójában az ördögre hasonlít.
Dorka tágra nyílt szemmel hallgatott. Aztán felkapta az ollót, levágta az angyal fejét, és félredobta a hulladék papírok közé. Fel akart állni az asztal mögül, de az anyja visszanyomta a székre. Együtt bámulták a levágott angyalfejet.
– Talán túloztam – szólalt meg az anya rekedten. – Apád egy olyan angyal, aki most nem angyalkodik. Te se vagy mindig jó kislány. Nem lehetünk mindig jók.
Aztán anya és lánya együtt ragasztották vissza a bajszos angyal fejét. Olyan ügyesen, hogy alig látszott meg a vágás helye.

A király utolsó levele

Tisztelt Grimm uraságok!

Szerettem uralkodni, parancsot osztani, aranyat számolni, gyógylikőrt inni, eperlekvárt enni, játszani egy parti sakkot, de a legjobban szerettem a királynővel sétálni a palota kertjében. Boldogan éltünk, ahogy egy mesebeli királyi párhoz illik. És ma reggel arra ébredtem, hogy nincs tovább. Tudják, Grimm uraságok, már betöltöttem a kilencvenet, összesen egy fogam maradt, az is mozog, menni se tudok már, a szememre hályog nőtt, alig látok, ezt a levelet is diktálom. S ahogy így fekszem az ágyamon, szinte vakon, remegő kézzel, egyre többször eszembe jut az önök híres mondata: "Boldogan éltek, amíg meg nem haltak". Kérdeztem is múltkor a feleségemet, aki szintén nincs jó bőrben mostanság, pedig vadító szépség volt valaha, hogy mit is jelent ez igazából. Hogy vajon pontosan a halálunkig leszünk boldogok? Tehát kacagunk, hahotázunk, aztán egyszer csak jön a kaszás, és egy pillanat múlva már felakadt szemmel fekszünk? Vagy előtte még lesz idő elszomorodni? És ez a többes szám is magyarázatra szorul, Grimm uraságok. "Boldogan éltek, amíg..." Ez azt jelenti, hogy én és a feleségem egészen egyszerre halunk meg? Esetleg egymás kezét fogva? Fontos lenne tudni, mert akkor már most megragadnám a kezét. S vajon a halál mikor jön? Esetleg viccekkel kell várnunk, s nagyokat kell nevetnünk, miközben megállítja a szívünket? Legyenek kedvesek megírni a választ, kedves Grimm uraságok. Mert úgy akarom, ahogy kell, ahogy egy mesebeli királyhoz illik. Ha ez a szabály, akkor kacagva, mókázva, a röhögéstől fetrengve. Csak siessenek, kérem, mert már közeledik, éppen rám fúj valami büdös hideget, a feleségem is érzi, itt kószál körülöttünk, mi meg nem tudjuk, hogy kell illően meghalni itt a mese végén. Próbálunk kacagni, nagyon igyekszünk, de elkelne egy kis biztatás, mert fáradunk, fáj a nevetés. Most már mindegy, uraságok, nem kell választ írni. Már fogom a királyné kezét. Mosolygunk. Köszönjük a mesét, Grimm uraságok, itt a vége, fuss el véle. Akkor most. Meghalunk.

Kortárs mese habbal (recept)

Fogj egy kis tányér megélt valóságot (lehet mélyhűtött is, akkor előtte olvaszd fel), vágd fel egészen apró darabokra, szórd meg friss metaforákkal, hagyd kicsit állni, hogy levet eresszen, aztán gyúrd össze alaposan, s közben keverj bele hazugságot és önleleplezést fele-fele arányban. Akkor tedd félre a mesemasszát, és készítsd el a tölteléket: mixelj össze melodrámát és groteszket, esetleg hozzáadhatsz még pár szójátékot, de csak ízléssel. A masszából gyúrd formára a nyers mesét, öntsd bele a tölteléket, s ezután süsd előmelegített sütőben néhány napot. Közben keverd ki a habot, legjobb néhány napos spleenből vagy cinizmusból készíteni, esetleg, ha más nincs otthon, friss humorból. Ha nem elég édes, egy kis gejlt is keverhetsz bele. Ügyelj rá, hogy a hab sűrű legyen, álljon meg benne a kanál. Aztán vedd ki a sütőből a mesét, kend rá a habot, és máris kész a Kortárs mese habbal. Reménykedj, hogy lesz, aki megeszi. Mert te rá sem tudsz majd nézni. Mindig a más meséje az ízletesebb.

Lütyő királyfi (első változat)

Lampion király rajongott a hármas számért. Minden nap háromszor három órát aludt, ebédre mindig három fogást evett, még a trónszék negyedik lábát is lefűrészelte, mert csak így tudott rajta jókedvűen uralkodni. Királyi palástján a harminchármas szám díszelgett, mivel ő volt a birodalom harmincharmadik uralkodója. Miután elvette a csodaszép háromnevű Hanna Manna Anna királykisasszonyt, természetesnek tartotta, hogy három gyermekük lesz. Nagyon örült, amikor házassága harmadik évében született egy fia, de aztán nem született több gyermeke sem három, sem háromszor három év múlva. A király három napig búslakodott, aztán megvonta a vállát, és azt mondta a feleségének:

– Igaz, hogy csak egy fiunk van, na de ő a legszebb gyerek a világon.

– Igen – mondta mosolyogva a királyné. – Meg a legokosabb is.

Lampion király és Hanna Manna Anna királyné boldogan nevettek egymásra a világ legokosabb és legszebb gyermeke felett.

Lütyő királyfi valóban nem volt csúnya, de azért olyan szépnek se lehetett nevezni. Butának sem látszott, de nagyon okosnak sem. Az apja nem ért rá foglalkozni vele, éppen akkor kezdett dolgozni a hármas számról szóló könyvén, ezért az anyukája nevelte. Vett neki építőkockát, és Lütyő szeretett is vele játszani, de nem volt túl ügyes, minden összedőlt, amit épített. Aztán a királyné hintalovat vásárolt neki, amin a királyfi sokat lovagolt, míg egyszer le nem esett róla. Az anyukája borogatta a lábát, aztán könyveket adott a kezébe, ezeket Lütyő összefirkálta piros zsírkrétával, és kihajigálta az ablakon. Az ablakot egyébként nagyon szerette, főleg kinézni rajta a kertbe.

Amikor tizenkét éves lett, behívatta a király Lütyőt a trónterembe.

– Mondd csak, édes fiam. Mi akarsz te lenni, ha nagy leszel?

A királyfi eddig nem gondolt arra, hogy ő egyszer tényleg nagy lesz, ezért a kérdésen alaposan elcsodálkozott. Aztán vállat vont.

– Hát király, mint édesapám.

Lampion király felemelte az ujját.

– Az nem úgy van. Nálunk az a szokás, hogy a királynak van valami mestersége. Én például okleveles fejszámoló vagyok. Úgyhogy gondolkodj még három napot. És hármat kopogj, ha be akarsz jönni.

Lütyő királyfinak három nap múlva sem volt ötlete, és három hónap múlva sem. Ha bajban volt, mindig az anyukája segített neki, de a királyné egy tavaszi napon váratlanul ágynak esett, és négy nappal később meghalt. Senki sem maradt, aki Lütyő királyfinak tanácsot tudott volna adni. Ettől kezdve nem szólt senkihez, csak ült az ablakban, és nézett rajta kifelé.

Lampion király három hónapig nem hagyta el királyi várat, háromnaponta evett valamit, és hogy bánatát feledje, éjjel-nappal a hármas számról szóló könyve harmadik fejezetén dolgozott. Végül dühében a földhöz csapta a vaskos kéziratot, és behívatta a királyfit.

– Még három évet kapsz tőlem – mondta neki. – Addig barangold be a birodalmam.

Lütyő királyfi vándorútra indult, és pontban három év múlva visszatért. Addigra már bajsza serkent, haja a vállát verdeste. A király viszont még mindig a harmadik fejezeten dolgozott.

– Alaposan körülnéztem az országban – újságolta Lütyő az apjának. – De kedvemre való szakmát sehol se találtam. Nem találtak fel olyan munkát, amit én szívesen végeznék.

Dühös lett erre a király. Leakasztotta a falról a nagy sárkánykaszaboló kardot, és a fia kezébe nyomta.

– Akkor pedig hős leszel! Azoknak semmihez se kell érteni, csak a kardot kell tudni forgatni. Ahhoz meg minden királyfi ért.

Lütyő csak pislogott, mert ő egyáltalán nem tudott vívni meg harcias lenni, csak ezt az apja sosem vette észre, mert mindig a hármas számmal volt elfoglalva. De hát mit tehetett: felkötötte a kardot, és elindult hőstettet végrehajtani.

Úgy döntött, a hétfejű sárkányhoz megy, annál mindig akad valami nőszemély, akit ki lehet szabadítani. Így is lett. Odaért a barlanghoz, és rögtön meglátta a királylányt. Nyugágyon feküdt a barlang előtt, csokit majszolt, és olvasgatott.

– Nem éppen a legszebb királylány – gondolta Lütyő királyfi. – Elég kövér meg kócos, de azért megmenteni jó lesz.

Odaosont a lányhoz, és azt mondta neki:

– Gyere velem. Megmentelek a sárkánytól.

Felnézett rá a királylány, a szájába tömött még egy fél csokit, aztán megrázta a fejét.

– Hagyjál engem békébe. Dehogy megyek én veled.

– Nem te vagy a királylány, akit elrabolt a sárkány? – csodálkozott a királyfi.

– Elrabolt, igen – bólintott a lány. – De aztán… hogy is mondjam… kialakult köztünk egy érzelmi kötődés. Úgyhogy most együtt élünk. Ősszel lesz az esküvő.

Nagyot nézett a királyfi, erre aztán nem számított. Hát hogyan vágjon ő el a kardjával egy érzelmi kötődést? Ahogy így töprenkedett, kinyílt a barlang vaspántos ajtaja, és kilépett rajta a sárkány házi papucsban és halványzöld köntösben.

– Picike tündérkém – fordult a kövér királylányhoz –, nem jössz be kicsit hozzám? Pirítottam neked finom gesztenyét.

A királylány válasz helyett a királyfira mutatott.

– Haza akar vinni.

A sárkány mind a hét fejével Lütyő királyfira nézett, aztán sorra hetet sóhajtott.

– Munka… már megint munka. – Megropogtatta óriási ujjait, papucsában kicsit botladozva odatotyogott a királyfihoz, és lángot fújt rá. Fáradt volt a sárkány, ezért a királyfi éppen csak megperzselődött. Vállat vont, megtörölte a kormos képét, aztán csak álldogált tovább, nem mozdult.

– Fura egy szerzet vagy – mondta a sárkány. – Nem futsz el? Ha még egyet fújok, megsülsz.

– Minek futnék? Nincs kedvem hazamenni. Otthon majd jól kikapok, mert hősnek sem vagyok jó. Nem vagyok én jó semmire. Fújj csak rám nyugodtan még egyet.

Erre már a királylány is kimászott a nyugágyból, és kíváncsian méregette a jövevényt. A királyfi elmesélte, hogy ő, úgy látszik, haszontalannak született, süsse meg őt a sárkány, ha akarja, meg is eheti, ha éhes. A királylány meg a sárkány erre aztán úgy megsajnálták szegény Lütyőt, hogy behívták a barlangba, megkínálták csokival meg pirított gesztenyével, aztán útjára bocsátották.

Amikor Lampion király látta, hogy a fia levágott sárkányfejek és királykisasszony nélkül tér haza, nagyon elszomorodott. Éppen a háromlábú trónszéken ült, és egy háromlábú macskát simogatott, akit az árokparton talált.

– Hány feje volt a sárkánynak? – kérdezte reménykedve. – Remélem, hogy három. Ez kicsit jobb kedvre derítene.

– Szabályos hétfejű volt.

Lampion király le volt sújtva.

– Semmihez se értesz. Akkor hát mihez fogsz kezdeni az életben? – És ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy létezik valami a világon, amihez tényleg nem kell semmi szakértelem. – Megvan! – kiáltotta. – Nőcsábász leszel. Varratok neked egy szép ruhát, aztán majd járod az országot, és elcsábítod a lányokat. Egy ilyen szépfiúnak ez nem fog nehezére esni.

Az udvari szabó nőszédítő ruhát varrt a királyfinak, aztán a király megsúgta neki a három legszebb csábító mondatot, amit ismert, és útnak eresztette.

Lütyő inkább érezte magát bohócnak a színes gúnyában, mint csábítónak, de azt gondolta, hátha tényleg ez az munka, amire született. Alig lépett ki a kapun, amikor meglátott egy fiatal parasztlányt, aki éppen vizet hozott a kútról. Olyan helyre fehérnép volt, hogy a királyfi rögtön kedvet kapott a csábításhoz.

– Igazi hétszépség vagy – mondta. – Hétfőtől vasárnapig gyönyörű!

De a lány rá se nézett, csak ment tovább.

– Sose láttam még sétáló virágszálat – folytatta a széptevést. Erre aztán a lány rohanni kezdett, de nem a királyfi felé, hanem ellenkező irányba. Lütyő is a nyakába szedte a lábát.

– Az előbb beláttam ám a szoknyád alá! – kiáltotta. Ezt a bókot nem az apjától tanulta, ez csak igaz volt, mert tényleg belátott.

Na, erre megfordult a lány, és a vödör vizet Lütyő fejére zúdította. És amikor látta, milyen arcot vág a királyfi, kacagni kezdett, csak úgy gurult belőle elő a nevetést. A csuromvíz királyfi nézte a nevető lányt, lassan fülig vörösödött, és ő is elmosolyodott.

Alig fél óra múlva hármat kopogott Lütyő királyfi a trónterem ajtaján.

– Hát ez meg mi? – kérdezte döbbenten a király, amikor meglátta a vizes királyfit, aki egy lánnyal érkezett kézen fogva.

– Lujza meg én összeházasodunk – újságolta a királyfi, és a lány szemérmesen mosolygott mellette.

– De hát… – Lampion király alig jutott szóhoz. – Azt hittem, hogy nőcsábász leszel.

– Igen. Az is voltam. Eddig tartott – mondta a királyfi.

– Legalább három lányt elcsábíthattál volna – morgott a király. – Vagyis inkább harminchármat. Vagy kipróbálhattál volna egy harmadik szakmát. – Aztán vállat vont. – Hát jó. Legyen. – És boldogtalanul nézett maga elé.

Három nap múlva megtartották a lakodalmat, háromszázharminchárom malacot sütöttek meg, és három hétig tartott a vigasság. Három hónap múlva Lujza bejelentette, hogy terhes, és háromszor három hónap múlva Lampion király éppen a három kedvenc könyvét olvasta egyszerre, amikor Lütyő királyfi hármat kopogott az ajtaján.

– Hármas ikrek – mondta boldogan Lütyő királyfi, ahogy a trónterembe lépett.

Lampion királynak nagyot dobbant a szíve, aztán még egyet és még egy harmadik nagyot. Először nézett büszkén a fiára, mióta megszületett.

– Na végre – mondta, és a szemét törölgette. – A világ rendje helyre állt. Most már élhettek boldogan, amíg meg nem haltok. Pontosan háromszor harminchárom éves korotokig.

És pontosan így is lett.  

A sárkányölő

– Pfuj! – mondta a király, és egészen zöld lett az arca. – Ez meg mi?
– A sárkány hét nyelve – felelte büszkén a lovag. – Felségednek hoztam.
– De miért? – kérdezte a király, és a trónterem sarkába hátrált. – Éntőlem ott lehetett volna hagyni.
– Bizonyíték, felség. Igazolja, hogy tényleg lekaszaboltam a bestiát. Most már nekem adhatja a lánya kezét, ahogy ígérte.
– Adom, persze – mondta a király. – Csak rakd el ezeket.
A lovag elpakolta a nyelveket a tarisznyájába, a király pedig behívatta a lányát. Nézte a lovag a hajadont pislogva, aztán félrevonta a királyt.
– Megváltozott ez a Cintia királykisasszony.
– Ez nem a Cintia – mondta a király. – Azt már elvitték. Van gyereke is. Kettő.
Megrogyott a térde a sárkányölő lovagnak.
– Hát ez meg hogyan történhetett?
– Öt évig voltál oda, Cintiácska már nagyon férjhez akart menni. Olyan hisztiket csinált itt nekem, alig bírtam idegileg. De ez is rendes lány, a Marika. Nézd csak meg jobban.
A lovag alaposan megnézte a lányt, aki zavarában elvihogta magát.
– Kövér – súgta a lovag a királynak. – És hiányzik az egyik foga. Elöl.
– Neked meg az egyik füled – vonta meg vállát a király. – És láttam, hogy sántítasz is.
– Nem volt könnyű legyőzni a sárkányt – felelte sértődötten a lovag. – Rúgott, meg csapkodott a farkával. Egyszer ketté is harapott, úgy forrasztott össze varázsfűvel egy boszorkány.
Hallgattak, a király a koronáját igazgatta. A lovag nagyot sóhajtott.
– Fele királyság jár hozzá?
– Egynegyed – mondta a király. – Ha még ma elviszed.
A lovag az öt évre gondolt, az álmatlan éjszakákra, a vérhabos küzdelmekre, a halálfélelemre, a délutánra, amikor már majdnem feladta. Akkor felidézte magában Cintia fekete szemét, gyöngyöző nevetését, ez adott neki erőt. Cintiának írott leveleit sokáig a csizmájában őrizte, aztán egy szomorú napon, amikor már nem volt több élelme, az összes levelet megette.
– Hát jó – motyogta. – Elviszem.
Kézen fogta a királylányt, és kibicegett vele a palotából. Odakinn tavasz volt, s amikor Marika a lovaghoz simult, annak elakadt a lélegzete. Az öt év alatt csupán egyetlen nővel találkozgatott néha, egy öreg boszorkánnyal, vele is csak pálinkáztak. S most egy fiatal lány lépdel az oldalán, egy virágillatú, kellemesen puha hajadon. Amikor a várkapu előtt álldogáló táltos paripához értek, Marika elnevette magát, és halkan mondott valamit. A lovag megsimogatta menyasszonya kócos haját.
–  Megkérhetlek, drágám, hogy fáradj át a túlsó oldalamra? Tudod, ezen a felemen nincsen fülem.

Csipke elszalad

Csipkerózsika kinyitotta a szemét, és meglátta a királyfit, aki az imént megcsókolta. Jóképű volt, de nem éppen Csipke esete, ő a markánsabb arcúakat jobban szerette. És amikor a királyfi megszólalt, a hangja se tetszett neki, meg valahogy az egész ember olyan finomkodó volt, olyan nőies. De azért Csipke mosolygott, tudta, mi illik, s bólogatott, hogy milyen szép esküvőjük lesz őnekik. Akkor a királyfi felnevetett, és a lánynak borsódzni kezdett a háta.
– Figyeljél, hősöm, én most kiruccannék az illemhelyiségbe egy pillanatra, mert mindjárt baj lesz – mondta angyali mosollyal, és csinos hátsóját ringatva az ajtóhoz ment. Aztán amikor kilépett az előszobába, illa berek, nádak, erek, futott, ahogy csak erejéből tellett. Átvágott sövényen, csalitoson, végig az úton, amit a derék királyfi vágott éles kardjával, hogy őt megmenthesse. Csak mikor már a tüdeje majd kiugrott a szexi dekoltázsából, akkor fékezett, s zihálva egy kerítésnek támaszkodott.

– Volt egy kis lelkifurim – mesélte később, úgy három év múlva a férjének, amikor éppen szeretkezés után nézték a tévét. – De hát nem tetszett, na, az a nyálas képe. Megmentett, én tudom, meg úgy illett volna, de nem lehet parancsra szeretni. Mert ez a hülye szív ilyen, hát tudod, na.
A férje nem felelt, csak egyik kezét asszonykája keblére helyezte, a másikkal meg csatornát váltott.

Mikor kell abbahagyni?

Helga régen író volt. Azt monda, hogy a beleélés nagyon fontos. Hogy ő a lehullott levél a fa alatt. És ő az ablaküveget zörgető szél. Meg ő a rosszéletű nő, meg a szorgalmas diák. Aztán egy reggel Helga kitépett a kockás füzetéből egy lapot, és csodálkozva hallotta, hogy a füzet azt mondja: „Aúúú, ez nagyon fájt!” Akkor Helga letette a tollat, és elment sétálni a közeli parkba. Jókedvűen jött haza, kicsit megfogta az arcát a nap, előjöttek a szeplői. Egyébként egy pénteki nap történt mindez, valamikor délelőtt kilenc és tíz között. Helga dudorászva lefőzött magának egy kávét, aztán elpakolta a füzetet a fiókja mélyére. Nem írt többé egy sort se.

Titok (töredék - első változat)

Széles keréknyomban gyalogoltak, talán egy traktor kereke hasította a sárba, egymás mögött mentek szótlan, érezték, hogy bennük is alkonyodik, és féltek, hogy a sötét előbb ér majd a tó partjára, mint ők. Futni kezdtek, Ancsa elöl, mert ő volt a gyorsabb, izmos, vékony lábait szedte szaporán, Réka fogát összeszorítva követte, rosszul volt egész nap, görcsölt a hasa, most mégis igyekezett, alig maradt le. Ancsa mutatta, hogy erre, és bevágtak az erdőbe, nagyokat roppantak az ágak a lábuk alatt, Réka gyökérbe botlott, de talpon marad, már látta a fényt a fák mögött. Tiszta vizű bányató volt, narancs csíkot húzott rá a lenyugvó nap, nyárfák vették körbe, zúgtak a szélben, mintha mondanának valamit. A régi atya szerint Isten szavait hallani a zúgásban, de az új atya csak mosolygott ezen, Réka se hitte, pedig most ő is hallott szavakat, de olyan csúnya szavakat, hogy be akarta fogni a fülét. Kezdjed, mondta Ancsa, de Réka a fejét rázta, csendnek kell magamban lenni, felelte, mint imádkozás előtt, és most még nincs bennem csend. Ancsa mosolygott, kicsit gúnyosan, mint aki pont ezt várta, de ez nem ima, itt ordítani kell, Isten csak úgy hallja meg, ezt mindenki tudja, és beleordított az alkonyatba, vitte a szél a szavait, és Réka gyorsan befogta a fülét, mert megijedt attól, amit hallani fog, de így is tudta, hogy szerelem, látta Ancsa szemén, látta elvörösödő arcán, meg hát mi másról lehetne beszélni amúgy is. Ancsa elhallgatott, nem nézett Rékára, csak intett neki, hogy most már tényleg ő következik, de Réka megint a fejét rázta, és arra gondolt, Ancsa nem fogja majd be a fülét, mert ő mindenre kíváncsi. Ancsa a fejét rázta, undorító vagy, mondta, megint undorító vagy, mert én elmondtam, és most kihallgattad, hiába csináltad, hogy befogod a füled, de úgyse tudod, kire gondolok, és úgyse arra, nem tudsz te semmit, az igazság halvány szélét se. Réka bólintott, hogy igaz, tényleg nem tudja, és végre kijött egy kis hang a torkán. Nem akarom, hogy halld, mondta, mert nem neked szól. Ancsa megrántotta a vállát, jó, hát felőlem, akkor nem hallom, nem is érdekel, csak nem vagy a barátom mostantól. Réka bólintott, Ancsa pedig elment pisilni a fák közé, leguggolt, és Rékát nézte, ahogy bámulja a tó vizén ringatózó napfényt. Látta, hogy beszél, de a zúgás elnyomott mindent, próbálta leolvasni a szájáról a szavakat, de nem sikerült neki, és ettől olyan dühös lett, hogy odakiáltott, így nem ér, nem fog teljesülni, hiába az egész, mindenki tudja, hogy ordítani kell, mert csak azt hallja meg az Isten. De Réka felé se fordult, sőt Ancsa úgy látta, még mosolyog is, és ettől annyira ideges lett, hogy felrántotta a bugyiját, és már rohant is Rékához, lendületből a földre döntötte, ráült a lány hasára, de aztán nem mozdult, mert Réka nem védekezett, csak a szemét hunyta le, és mozgott a szája, nem mondom el, motyogta, nem mondom el. Hát ne mondd el, felelte Ancsa, és gyorsan felállt, inkább menjünk, gyere, most már indulni kell, és megfordult, elsétált jó messze, nézte a nap narancs foltját a vízen. Amikor visszaindult, először nem értette, mit lát, miért lett Réka olyan fehér, csak ahogy közeledett, akkor vette észre, hogy a lány lehányta magáról a ruhákat, ott feküdtek mellette halomban. És aztán meglátta a kígyókat is, vörös és lila kígyókat, ott vonaglottak Réka mellén, hasán, sovány combjain. Ancsa olyan közel ment, hogy érezte a lány testének keserű szagát, kinyújtotta a kezét, s ujját finoman végighúzta az egyik tekergőző, vérző szélű csíkon, kellemes érzés volt. Aztán vetkőzni kezdett ő is, gyorsan, ahogy szokott, dobálta le magáról a ruhát az alkonyatban. A víz hideg volt, de nem fáztak, összebújtak, szorosan fogták egymást, hallgatták a fák zúgását, és Réka észrevette, hogy furcsán esteledik: fekete foltok zuhannak az égből, és lassan beborítanak mindent a tó körül. Visszatalálunk a sötétben, kérdezte. Kitalálunk innen? Nem tudom, felelte Ancsa. Megsimogatta Réka haját, nagy levegőt vett, behunyta a szemét, és lassan elmerült a vízben.