Vértenger helyett vércsepp (Senkiföldje)

Egy fiatal bosnyák rendező filmje tavaly többkilónyi díjat nyert, idén besöpörte az Arany Glóbuszt a legjobb külföldi filmért, pár héttel később pedig már úgy írt róla a sajtó, mint a legesélyesebb külföldi Oscar-jelöltről. Persze Oscar-ügyben nincsenek véletlenek: a film mögött erőteljes, lobbiképes nemzetközi gárda áll, olyan producerek, akik már évek óta vadásztak egy tuti forgatókönyvre, amely hatásosan, díjra érdemesen szól a délszláv konfliktusról. És megtalálták, éppen azok, akik hajdan az Eső előtt című macedón film körül bábáskodtak. A délszláv eseményekről szóló sok véres, harcos, drámainak szánt és művészileg gyengén sikerült film után úgy tűnik, egy visszafogott, kamaradarabszerű alkotás jut most révbe, erőteljes, cseppet sem hatásvadász képekkel, pár színész érzékeny, árnyalt alakításával. Abszolút megérdemelten.
Danis Tanovic filmje, a Senkiföldje egyetlen meleg nyári nap története. A világ békésebb felén ilyenkor vízparton lustálkodik az ember, zenét hallgat, napozik. Egy ilyen napfényeses nap reggelén két bosnyák és egy szerb katona ott ragad a szerb-bosnyák frontvonal határán, a senkiföldjén egy lövészárokban. Ciki, a bosnyák és Nino, a szerb felváltva ragadják magukhoz a hatalmat az árkon belül, az dirigál, aki éppen megszerzi a puskát. Ők ketten szinte modellezik az árkon kívül zajló háborút, gyűlöletük egyre dagad, kintről hozott indulatokból táplálkozik, hisz alig ismerik egymást. A helyzetet bonyolítja, hogy Ciki társa, Cera egy aknán fekszik, és nem szabad mozdulnia. Bámul a ragyogó napba, és retteg. Az akna az EU-ban készült, és hamarosan épp az EU-hoz tartozó két legnagyobb nemzet képviselői - a helyi békefenntartók - próbálnak az árokban rekedt katonákon segíteni. A háttérből egy amerikai tábornok ügyködik operettkatonai allűrökkel.
Felkavaró, szép film a Senkiföldje, és ez leginkább annak köszönhető, hogy a rendező-forgatókönyvíró nem roppant össze a téma és az elvárások súlya alatt, hanem hibátlan arányérzékkel és kompozíciós készséggel tudott dolgozni. Az egyik pillanatban megnevettet, a következőben elgondolkodtat, a harmadikban meghat, és közben ügyel rá, hogy a különböző hangulatok, gondolatok egységbe olvadjanak. Lenyűgözőek és elszomorítóak a hadsereg rugalmatlanságát bemutató szatirikus jelenetek, találó a sokféle nemzet együttműködésének ironikus jellemzése. Miközben a szerb és a bosnyák élethalálharcot vív, a békefenntartók tisztje azon töpreng: beavatkozzon-e határozottan a küzdelembe, vagy csak asszisztáljon a tragédiához? Ez az a kérdés, amiért kapós lehet ez a mozi Amerikában, és amelyre Tanovic olyan választ ad, mely többféleképpen érthető. A szatirikus jelenetek és a fenti, időről-időre felvetődő, nyomasztó kérdés adják a hátteret a katonák hol szavakkal, hol ököllel vívott harcához, melyet a rendező lebilincselő aprólékossággal mutat be. A színészek tiszta, pontos játéka egy-egy pillanatra feltárja a szereplők sérülékenységét, szeretetvágyát is. A Senkiföldje megrázó film, amely anélkül tud hatni, hogy képsoraival felfordítaná a gyomrodat: egyetlen vércseppben mutatja meg a vértengert. (Forgalmazza a Budapest Film.)

Népszabadság, 2002. március 1.

Egy makulátlan elme örök ragyogása

Égi szenvedély és földi brutalitás. A középkori kultúra kulcstörténetei ennek a kettősségnek megrázó megnyilvánulásai, élükön Heloïse és Abélard históriájával. Az igaz történet szerint Abélard mester és tanítványa közt titokban viszony szövődött, melynek a lány nagybátyja gonosz módon vetett véget: kiheréltette a férfit. A szerelmesek külön kolostorba kerültek, az utókornak híres levelezésük ad hírt elpusztíthatatlan szenvedélyükről. A 12. századi történetet Rousseau-tól Hamvas Béláig rengetegen értelmezték, arra azonban mégsem lehetett számítani,  hogy az amerikai filmmitológia része lesz. Márpedig ez történt 1999-ben, amikor Charlie Kaufman forgatókönyvéből Spike Jonze elkészítette A John Malkovich-menetet. A főszereplő bábjátékos állandóan ezt a történetet játssza el figuráival: a vágy történetét, amellyel saját boldogtalan szerelméről mesél, a szexuális aktusról, melyre hiába vágyik az imádott nővel. A filmet látva az európai irodalmár úgy érzi, Kafka és Kleist is besegített a forgatókönyvbe, előbbi a hivatalokkal kapcsolatos vízióit, utóbbi a bábszínházról szóló esszéje passzusait diktálta tollba. A mainstreamtől megcsömörlött nézők megéljenezték Kaufmant a forgatókönyvért, és azóta tőle várják az amerikai film megváltását. Eddig hiába. A nagy kérdéseket pedzegető, de kissé komolytalan Libido - Vissza az ösztönökhöz^ (2001) a csűrcsavaros Adaptáció (2002) követte, amely Kaufman saját alkotói válságát örökítette meg, érdekesen, de nem elég hatásosan ahhoz, hogy kultuszfilmmé váljék. Most, öt évvel a Malkovich-film után Kaufman visszatért ahhoz a témához, amelyről a legszebben tud mesélni: a halhatatlan szerelemhez. Forgatókönyvéből Michel Gondry rendezett filmet, aki Spike Jonze-hoz hasonlóan kliprendezőként kezdte. Az új filmnek már a címe is Heloïsra és Abélardra utal: az Egy makulátlan elme örök ragyogása az angol Alexander Pope költeményének, az Eloisa to Abelard-nak 209. sora.
Kaufman aktualizálta és átgyúrta a középkori sztorit. A magába forduló, gátlásos Joel és a cserfes, kaotikus személyiségű Clementine a kezdeti fellángolás után egyáltalán nem eszményien élnek együtt. Annyira nem, hogy Clementine úgy dönt, egy tudományos módszer segítségével kiradíroztatja az agyából Joelt – azaz kasztrálja az agyából a fiúra vonatkozó emlékeket. Ezen a ponton kezdődik a film izgalmas része: a harc. Harc a szerelemért és harc önmagunkért, amely a szerelmes ember esetében egy és ugyanaz. Az örök, azaz égi szerelem hite, amelyre Kaufman ráépíti történetét, a középkorban gyökerezik, de visszavezethető egész a keresztény teológia egyik forrásáig, Platon objektív idealizmusáig. Korunk a viszonylagosságot sugallja: nincs objektív igazság, minden ítélet csak szubjektív lehet. Kaufman ennek szellemében megkérdőjelezi az örök szerelem létét – ezt jelképezi a felejtést lehetővé tevő gép –,  de válasza mélyen idealista. Vagy ahogy manapság hívják: romantikus. Ez a válasz azonban nem előre gyártva, készen érkezik: ha a néző meg akarja fejteni, előbb össze kell raknia magában a szétdarabolt történetet. Kaufman nem csupán megbontja az események kronológiáját, hanem számos ponton a valóságnak azt a változatát tárja elénk, melyet a szereplők emlékezete őriz és szabályoz – akárcsak az európai irodalomban tette ezt Proust és Joyce. A film főhőse saját tudata bugyraiban vergődik, és újra és újra átírja magában az emlékeket, amelyeket a valóságról őriz. Az érdekes szerkezet ellenére a történet a hagyományos amerikai dramaturgiát követi, a forgatókönyv egymást követő feszültségpontokra épül, így a sztori végig fenntartja a néző figyelmét, azonban nem fut ki könnyfakasztó katarzisra.
Az új Kaufman-film irodalmi élmény. Tulajdonképpen ez vele az egyetlen baj. A rendezőnek egy erős forgatókönyvet kellett vizualizálnia, és ez szolgaságot kívánt. Gondry csak abban kapott szabad kezet, hogy milyen módon – azaz milyen kliprendezői fortélyokat alkalmazva – illusztrálja a jól megszerkesztett eseménysort. Ez a rendezői hozzáállás vezetett oda, hogy a két főszereplő, akit a visszafogott, nagyon tudatos Jim Carrey és a lehengerlően felszabadult Kate Winslet játszik, nem igazi alakok, csupán remek illusztrációk – mint ahogy az egész film tele van remek, lenyűgöző illusztrációkkal. Megrendítővé azonban csak azokon a pontokon válik, amelyek hagyományos író-rendező viszony és munka eredményei. A legmeghatóbb egy rövid dialógus, amelyben egy fiatal titkárnő szembesül azzal, hogy a saját élete is az Heloïse és Abélard-sztori variációja. Az ügyesen megírt jelenetnek drámai erőt ad a hirtelen helyszín- és dinamikai váltás és Kirsten Dunst pontos színészi játéka.
Kaufman és Gondry filmje nem páratlan moziélmény, viszont páratlan irodalmi élmény – legalábbis a filmek mezőnyében. És van egy óriási tanulsága: ha egy remek forgatókönyvíró egyedül akarja megmenteni az amerikai filmet, akkor a film képkockái mögül időről-időre a forgatókönyv sorai ragyognak elő. Kaufman elméjének ragyogása átsüt a celluloid szalagon, és elhalványítja Gondry képeit.

Soha senkinek és Betyárvilág – Győri Hanna és Szántói Krisztián IBBY-díjat kapott

Győri Hanna, a vagány

(szerkesztői jegyzet)

A Móra Kiadó tavaly úgy döntött, hogy Tabu sorozatát egy sikeres német regénnyel fogja elkezdeni, amely súlyos témával, a családon belüli szexuális zaklatással foglalkozik. Szerencsére a fordítót hamar megtaláltuk: úgy alakult, hogy Győri Hannát nem a kiadó bízta meg a fordítással, hanem ő bízta meg önmagát: annyira tetszett neki a könyv, hogy felkérés nélkül lefordította az első oldalakat. Nagyon ígéretes mutatvány volt, bár egy helyen kimaradt néhány mondat, és amikor erre felhívtam Hanna figyelmét, ő azt felelte: „Ne haragudj, nagyon fáradt voltam, sajnos elaludtam. De nyugi, jól meg fogom csinálni. Bízhatsz bennem.” Hittem Hannának, és jól tettem, mert kiváló szöveget hozott. Szerettem ezt a fordítást, eredeti volt és bátor, de azért okozott nekem pár álmatlan éjszakát: néha nehezen tudtam eldönteni, hogy egy-egy merészebb fordítói megoldás a korrektség határán belül van, vagy már kívül esik azon. Most már tudom, hogy a szöveg pont ezektől a megoldásoktól lett izgalmas és stílusos – a sok mérlegelés miatt viszont lassan haladtam a munkával. Még percekkel a nyomdába küldés előtt is azon tépelődtem, hogy helyes-e a „dübörgött a halántéka” kifejezés, vagy inkább javítsam „lüktetett”-re… Győri Hanna fordítása vagányabb és sok helyütt rejtélyesebb a német eredetinél, amelyben mindig pontosan kiderül, ki a megszólaló. A magyar szöveg ebből a szempontból talányosabb, bizonyos helyeken többféleképpen értelmezhető. Győri Hanna nagy empátiával és érzékenységgel fordította le a regényt, így születhetett a kiváló stílusú német szövegből egy vele egyenrangú, irodalmilag értékes magyar szöveg.

Szántói Krisztián világa

A Móra Kiadó pár évvel ezelőtt lapozót készített Weöres Sándor Kocsi és vonat című verséből. A grafikus Szántói Krisztián volt, és amikor megláttam a lapozó realista módon megrajzolt lovait és mellettük a lila, félénken oldalra pislantó mozdonyt – akkor én Szántói-rajongó lettem. Mert aki stílustörés nélkül össze tudja kombinálni azt, amit nem lehet, sőt szinte tilos, abban kivételes fantázia és tehetség rejlik. Később minden fellelhető rajzot megnéztem Krisztiántól, és a következőre jutottam: ő egy öntörvényű, groteszk látásmódú alkotó, aki igyekszik jó iparos lenni, mert erre kényszeríti az élet. De ha egyszer megkapja azt a feladatot, amelyben fel tud oldódni, és igazán önmaga tud lenni, akkor hirtelen fel fog nőni az igazán nagyokhoz.

A Betyárvilág című könyv megrajzolása előtt Krisztián hetekig tanulmányozta a dunántúli pásztorfaragások stílusát, aztán tust ragadott, és mindennap elküldte a kiadónak az aktuális rajzokat e-mailen. Elképesztő tempóban dolgozott, gyakran több variációt készített, színezett és újra színezett – s bő egy hónap alatt elkészült a harmincöt grafikával, amelyet később még húsz, bélyeg nagyságú fejezetnyitó rajz követett. Talán az IBBY-díj, amelyet ezekért a grafikákért kapott, segíteni fog Krisztiánnak abban, hogy ő maga is megértse és elfogadja tehetségének valódi természetét. Szántói Krisztián bármikor tud kiváló iparos lenni, kivételes rajzkészségének köszönhetően bármilyen feladatot meg tud oldani. És amikor igazán művészi alkatához illő megbízást kap, akkor csodákra képes.

Amit a Körbe K-ról tudni érdemes

Premier
A darab premiere telt ház előtt zajlott 2012. január 23-án Budapesten, a Fogasházban.

Körtánc
A Körbe K alapjául Arthur Schnitzler Reigen (Körtánc) című darabja szolgált. A nyolcvanas évek sikerdarabja, Kornis Mihály Körmagyar című drámája szintén a Schnitzler-mű sajátos újragondolása volt.

Meleg szerelem
Az eredeti darab tíz jelenetből áll, a Körbe K csak kilencből, a szerkezet megbontására egy olyan jelenet miatt került sok, amely homoszexuális párkapcsolatot mutat be – ilyen jelenet nincs az eredetiben.

Előtte és utána
A darab azokat a beszélgetések mutatja be, amelyek kilenc szexuális aktus köré csoportosulnak, egészen pontosan: az aktus előtti és utáni beszélgetéseket.

A cím
A Körbe K címként utalás az eredeti darab címére (Körtánc), a K jelentését pedig mindenki kitalálhatja, ha van fantáziája.

Csupasz mellek
A fedetlen kebleket is megvillantó plakátot Lonovics Zoltán tervezte.

Színészek és szerepek

Utcalány – Kovács Anni
Biztonsági őr – Tóth Máté
Diák – Horváth András
Feleség – Fekete Réka-Thália
Férj – Orbók Áron
Jó csaj – Gergely Katalin
Író – Csillag Botond
Színésznő – Koncz Andrea
Politikus – Fekete Zsolt

A következő bejegyzésben a darabot játszó színészekről tudhattok meg érdekességeket!

Dóka Péter: Muff kapitány

– Kínai karatefilm? Arra nem fog eljönni. Ha meg eljön, akkor meg se várd a film végét, csak szaladj, nyakadban a lábad, mert az ilyen csajok harapnak, rúgnak. Ha taperolod a moziban, szétkarmolja az arcod! Volt egy ilyen harcias csajom. Ezt is ő csinálta!

Kicsi Dady kinyitotta a száját, és mutatott valamit Iminek, amit nem lehetett látni a fogszabályzójától.

– Baromi ronda, mi?

Imi bólintott. Dady rágyújtott egy cigire, és olyan arcot vágott, mint aki gondolkodik valamin. Imi közelebb csúszott hozzá a pad támláján.

– Akkor mi legyen, Dady?

Kicsi Dady kifújta a füstöt.

– Hazudni kell. Mondd neki, hogy romantikus film megy, mondjuk az Álmok tengere, vagy valami hasonló hülyeség. Aztán ha jön a főcím, hőbörögni kezdesz, hogy megváltoztatták a műsort, és indulsz, hogy szétverd a gépész fejét. Még ő fog nyugtatni.

Imi összehúzta a szemét.

– Biztos?

– Ki van próbálva – Dady rákacsintott Imire, és fújt egy füstkarikát. – Aztán jól markold meg a muffját a sötétben!

Imi a kvarcórát bámulta a kezén, mintha most látná először. Élete legboldogabb napja volt, amikor megjelent az iskolában ezzel a hétzenélős, beépített számológépes órával, amit a nevelőapja hozott Burgenlandból. Tulajdonképpen attól a naptól érezte, hogy nem gyerek többé. Felnézett az óráról, és megkérdezte Dadyt:

– Te láttál már?

– Micsodát?

– Muffot.

– Tízet is.

– Képen?

Kizártnak tartotta, hogy Kicsi Dady élőben is látott volna. Azt el tudta képzelni, hogy csókolózott már. De igazi muffot… Kicsi Dady elnyomta a cipője talpán a félig szívott cigit, és lebiggyesztette a száját.

– Élőben is.

– Hol?

– Maradjuk abban, hogy a nővérem muffját azt láttam. Háromszor.

Ez hihetőnek hangzott. Dadynek tényleg volt egy nővére, tizenöt éves, egy évvel idősebb Dadynél. Csúnya, szemüveges lány, nagy orral, kócos hajjal. Imi emlékezett rá. Nem volt olyan jó bőr, mint Teca, akit moziba akart hívni. Dady újabb cigarettára gyújtott, és elégedetten bámulta az ezüstözött öngyújtót a kezében.

– Szólhatok neki, ha akarod.

Imi nem értette.

– Kinek?

– Áginak. A nővéremnek. Megmutatja neked, ha akarod.

Dady leugrott a pad támlájáról, és elindult kifelé a parkból. Imi rohant utána.

– A nővéred? A nővéred megmutatja nekem a muffját?

Dady elgondolkodott. Nem is figyelt oda. Amikor Imi újra megkérdezte, hanyagul vállat vont.

– Lehetséges. Igen, nem lehetetlen.

Aztán megállt, és szúrósan Imire nézett. Úgy tudott nézni, mint Bruce Lee, mielőtt beviszi a végzetes ütést.

– Nagyon akarod?

Imi Dady nővérére gondolt. Sokszor látta az iskolában. Magas, félszeg lány, a homloka tele vörös pattanással. Egyszer az ebédlőben hallotta nevetni, amikor előtte állt a sorban. Vékony hangja volt. Imi izzadni kezdett.

– Igen – suttogta. – Nagyon!

Dady közelről belebandzsított Imi szemébe, akár egy hipnotizőr.

– Biztos akarod? Egész lelkedből?

– Igen – lehelte Imi.

Dady nagy levegőt vett.

– Odaadnád érte a hangfalakat is?

Imi kiegyenesedett. Tehát erről van szó! A két átalakított Tesla hangfalról. A gumimembrános mélyközép sugárzókról, a nyugatnémet hangváltókról, az újralakkozott dobozról, az arany hangfalselyemről. Fél évig bütykölte őket. Imi latolgatott, aztán bólintott.

–Ha egész közelről megnézhetem.

Dady átkarolta Imi vállát.

– Nem bánod meg!

Odaértek a bérházhoz. Kicsi Dady Imi kezébe nyomta félig elszívott cigijét, és felrohant a lépcsőn. Imi a falnak dőlt, és szívni kezdte Dady cigijét. Az Ifjúsági Magazinban olvasta, hogy a lányok ott ráncosak. Az osztálytársnőire gondolt, sima, piros bőrükre, kislányos arcukra. És egyszerre megértette, miért ráncosak pont ott. Mert azon a ponton már öregebbek, mint máshol, oda van nőiességük titka elrejtve. A titok, hogy miért olyan átkozottul szorgalmasak, miért bőgnek, ha rossz jegyet kapnak. Miért kell velük mindig udvariasnak lenni, és miért nincs váz a biciklijükön. És hogyan férhet ki azon az apró résen egy gyerek?

Kicsi Dady visszatért, és cinkosan Imire kacsintott.
– Az lenne a legjobb, ha most rögtön áthoznád a hangfalakat. Siess, mert már vár!

Imi visszaadta a cigit, és szaladni kezdett. Ilyen gyorsan még sosem ért a kerten át a házhoz. A vállát beverte az ajtófélfába, de nem érdekelte, rohant tovább, egyenesen a magnóhoz, tépte a vezetékeket, remegő kézzel dobálta szét az útjába kerülő könyveket. Aztán újra ott állt Dady előtt. Lihegett, bizonytalanul egyensúlyozta a kezében a két egymásra fektetett, nehéz hangfalat. Dady zavartan bámult rá.

– Hát ez gyors volt. Pedig hát, a nővérem, ugye… – Dady az öngyújtójával játszott. – Nem valami nagy szám, ha jobban meggondolom. Amúgy is, rettentő… rettentő szőrös.

Imi válasz helyett Dady kezébe nyomta a hangfalakat. Dady megrogyott a súly alatt, és most alig ért Imi válláig. Csak hebegett-habogott.

– Lehet, hogy nem lesz kedves. Elképesztő ideges természete van.

Imi félretolta Dadyt, berobogott a lakásba, és máris ott állt a lány ajtaja előtt. Nagy levegőt vett, és kopogás nélkül lenyomta a kilincset.

Ági az ágyon ült, de amikor meglátta Imit, talpra ugrott. Dühösen nézett vele farkasszemet.

– Csukd be az ajtót!

Imi becsukta. Nézték egymást. Ági most nem hordott szemüveget, a haja hátra volt kötve, és valahogy az orra sem tűnt nagynak. Az arca vörös volt, a szeme kék. Egy hajtincs az arcába hullt. Imi elvigyorodott.

– Szia!

Ági a fiú felé fordított egy óriási gázsprayt.

– Rohadt kis zsaroló! Meg ne mozdulj, mert lefújlak!

Imi nem mozdult. Pedig legszívesebben elfutott volna. Ági visszaült az ágyra, és hol jobbra, hol balra húzta széles, vastag száját.

– Ez szörnyű pofátlanság! Így megzsarolni az öcsémet! Hihetetlen, hogy milyenek a férfiak!
Hallgattak. Ági harciasan bámulta Imit, aztán vihogni kezdett. Magas, nyekergő hangja volt.

– Ilyen fiatal, aztán már ilyesmin jár az esze! Alamuszi macska nagyot ugrik!

Ági felállt az ágyról, és közelebb lépett a fiúhoz. A gázsprayt még mindig fenyegetően tartotta maga elé.

– Szóval követtél engem, kémkedtél utánam! És most megzsarolod az öcsémet! Szép kis alak vagy, elárulhatnálak a szüleidnek! Nem is sejtik, hogy a fiacskájuk szexmániás!

Imi látta, hogy Kicsi Dady csúnyán beugratta. Nézte a harcias, pattanásos lányt, és azon gondolkodott, milyen sértést vág majd a fejéhez, ha végre meg mer szólalni. De Ági nem hagyta szóhoz jutni.

– Árulkodhatsz az öcsémre nyugodtan. Engem nem érdekel, ha kirúgják a suliból. Nálam nem érsz célt ilyen hülye trükkökkel. Én nem vagyok ilyen lány, eltévesztetted az ajtót. Csak ezt akartam mondani, most már elmehetsz. Kifelé!

Imi megköszörülte a torkát.

– Egyáltalán nem tetszel.

Ági gúnyosan elmosolyodott.

– Na persze. Öcsi mindent elmesélt. De nem vagy az esetem. Pici vagy.

Imi összerándult, mintha gyomorszájon ütötték volna. A magassága volt az érzékeny pontja.

– Egyáltalán nem vagyok kicsi. Nagyobb vagyok nálad.

– Hát azt megnézem!

Ági odalépett a fiúhoz, és kihúzta magát. Nagy, kék szemei csillogtak, mintha Ági nemrég sírt volna. Az egész lány illatozott, fénylett az arca.

– Na jó. Talán egy centivel magasabb vagy. De egy fiúnak legalább tíz centivel magasabbnak kell lennie a lánynál! – Ági hirtelen közel hajolt Imi arcához. Nyitott szájjal rágózott, mentolos lehelete Imi arcába csapott. – Mikor tetszettem meg neked?

Imi még mindig azon töprengett, milyen szöveggel alázza meg a lányt. Tanácstalanul körbenézett a szobában. Klassz kis szoba volt, a falon poszter néhány énekesről, a sarokba támasztva hatalmas festmény egy riadt tekintetű, fekete nyúlról.

– Lógó fülű törpenyúl. Én festettem. Szóval, mikor tetszettem meg neked?

– Az ebédlőben. Mögötted álltam, és te nevettél. Egy zöld szemüveg volt rajtad.

Ági elhúzta a száját.

– Úúúú, az rémes volt! Bénán néztem ki benne. Most már kontaktlencsém van. Szóval, mögöttem álltál, és megtetszettem.

Imi a lány homlokát bámulta, amelynek tetejére ráfeszültek a fekete, zsíros hajszálak. Áginak a szemöldöke is fekete volt, hosszú és íves. De az orra valahogy nem volt nagy, mintha összement volna, és a szeme percről percre világosabb kékké változott. Vakította Imit.

– Igen. A nevetésed. Sokszor eszembe jut.

Hallgattak. Ági leült az ágyra, és elmosolyodott.

– Emlékszem rád a suliból. De akkor még kisebb voltál. Nagyon megváltoztál egy év alatt. Szélesebb lett a vállad. És régen a hajad is idétlenül fésülted.

Nézték egymást. Imi még mindig az orrában érezte Ági mentolos leheletét. Csak most vette észre, hogy a lány orra töve tele van pattanással. Biztos azokat keni kölnivel.

Ági szigorúan az ágyra mutatott.

– Ülj le!

Imi engedelmeskedett.

– Nem tetszik, hogy megzsaroltad az öcsém. Nagyon csúnya dolog.

Ági oldalt fordította a fejét, és Imi látta, hogy nagy, elálló fülén színjátszós fülklipszet visel.

– De ugyanakkor megértem. Azért csináltad, mert tetszem neked. Nem ítéllek el, nekem is annyi minden megfordul a fejemben. El se hinnéd. Én se vagyok ártatlan. – Ági nyerítve felnevetett. – De nem ám!

Imi megbűvölten bámulta, ahogy Ági módszeresen véresre vakar egy pattanást a homlokán.

– A lányok sincsenek fából. Minket is érdekel az ilyesmi. Ez természetes dolog. Nincs benne semmi rendkívüli. Elvégre már tizenöt éves vagyok.

Imi látta, hogy Ági arca egészen a haja tövéig elvörösödik.

– Arra gondolsz……– A fiú arcán lassan bárgyú mosoly terpeszkedett szét, mint egy sűrű tintapaca az üres papíron. – Arra gondolsz, hogy én is……

Ági félbeszakította.

– Nem gondolok semmire! Csak azt mondtam, hogy nem ítéllek el. Nagyon is megértelek.

Bámulták egymást, és egyszerre komoly és ünnepélyes lett az arcuk.

– Melyikünk kezdje? – kérdezte Imi halkan.

– Te – felelte Ági rekedten.

Egy perccel később megilletődve ültek egymás mellett. Imi újra a festményt nézte a falon.

– A te nyuszid?

Ági bólintott, de nem nézett a fiúra.

– Szegény Gusztikám elpusztult egy hónapja. Úgy bőgtem, el se tudod képzelni! Régen mindig a kaparására ébredtem.

Imi lopva a lány hasára pillantott, amelyről előbb olyan könnyedén siklott le a nadrág. Pont, mint az újságokban, amelyeket Kicsi Dadytől kapott. Mint az igazi nőknél. De amit várt, a titok, az megfejtetlen maradt.

Ági kuncogni kezdett.

– Szép kis alak vagy! Mikre rá nem veszel!

A vékony lányhang korábban sértette Imi fülét, de most olyan izgatónak találta, hogy hirtelen előre hajolt, és szájon csókolta Ágit. Összeütődött az orruk. Ági váratlanul sírva fakadt, percekbe telt, amíg Imi megnyugtatta. Akkor úja vihogni kezdett. Végül kijelentette, hogy el akar menni sétálni.

Kicsi Dadyt nem találták a lakásban sehol. Imi sejtette, hogy most pár napig nem fogja látni. Mindenesetre megígérte Áginak, hogy nem árulja be a bátyját a suliban. Azt persze nem tudta, éppen miről kell hallgatnia, mert Dady naponta elkövetett valamit, amiért büntetés járt. Az előszobában összefutottak Ági anyukájával. Ági tüntetően belekarolt Imibe, aki zavarában valami köszönésfélét mormogott.

Amikor leértek a ház elé, Iminek eszébe jutott valami.

– Hattól játszanak egy filmet. Egy……olyan romantikusat.

Ági megszorította a kezét.

– Én főleg a karatés filmeket szeretem, imádom, ahogy összetörnek a dolgok. Gyönyörű, főleg amikor kilassítják! Múltkor egy kínai filmben valakinek levágták a fejét, és bedobták a karateiskola közepére. Az összes lány sikoltozott a moziban, csak én nem. De ma valami romantikusat szeretnék látni. Olyan romantikus hangulatom van!

Futni kezdtek, hogy elérjék az előadást. Kicsi Dady egy oszlop mögül bámulta őket. Imi esetlenül lépkedett, akár egy részeg, és még ilyen távolságból is látszott, milyen idétlenül mosolyog. „Ezt már kicsinálta a Muff kapitány” – gondolta Dady, és elismeréssel bámulta a nővérét, akit az apjuk halála óta nem látott kibontott hajjal. Rágyújtott egy cigire, és elgondolkodott. Ha Muff kapitánynak akkora hatalma van, hogy még az ő girhes nővérét is megszépíti, akkor lehetne vele komolyabb üzletet is csinálni.

Dady töprengve fújta ki a füstöt, és lebiggyesztette a száját. Felnézett a borongós égre, és csodálkozva látta, hogy a gomolygó felhők lassan átváltoznak. Az egyik olyan alakú lett, mint egy hifitorony, a másik egy színes tévére hasonlított, a harmadik pedig egy tuningolt, sportkormányos Volkswagen GTI-re. Kicsi Dady elmosolyodott, a kezét a halántékához emelte, és tisztelgett Muff kapitánynak.

(2008, ősz, megjelent a RoHam Magazinban)

Nietzsche a metrón

Nietzsche a metrón utazott. Nem akart lovakkal találkozni, és erre jó oka volt. Rosszul lett, ha bánatos szemükbe nézett, nem kapott levegőt, ha meglátta a testükre aggatott szíjakat, egyszer azt álmodta, hogy a világ egy ló hátán egyensúlyoz, és látta az állat oldalán az ostorcsapások véres nyomait. Eddig úgy tűnt, Nietzsche terve bevált, mert a metrón sehol nem látott lovakat. Vele szemben egy férfi ült. Egy furcsa férfi. Két kezét az ölében tartotta, és szelíden nézett maga elé, göndör haja félig elfedte az arcát. Nietzsche szerette volna megsimogatni a göndör fürtöket, de tudta, hogy nem szabad, mert egyszer már megkergették ezért.
A Deák téri megállóhoz ért a metró, amikor a férfi hirtelen megmozdult, és felemelte öléből a kezét. Nietzsche akkor vette észre, hogy a férfi kezei kacskák, ujjai merevek és egyenesek, mintha bele akarna velük döfni a világba, amely így elbánt vele. A férfi remegve nyúlt a zsebébe, és nagy kínokkal kipiszkált onnan egy telefont. Egy percen át nyomkodta a gombokat, újabb perc volt, amíg a telefont a füle mellé ügyeskedte. Az utasok mind őt bámulták, Nietzsche tátott szájjal állt. A metró fékezett, az ajtók sziszegve vágódtak ki. Mindenki tisztán hallotta, hogy a férfi azt mondja a telefonba:

Anyuci… anyuci…
Mi lesz most, mondd, mi lesz?
A bérletem, a bérletem,
otthon maradt a bérletem.
Félek, anyuci…
Mi lesz most velem?

Nietzsche éppen hogy kifért a metró csapódó ajtói között. Az egyik ezüst oszlopba kapaszkodott, de már hiába. A lába kicsúszott alóla, teste reszketett, fogával az ajkába harapott, érezte a vér ízét a szájában. Boldog volt, mikor végre ráborult a csönd.
Az emberek elmentek mellette, csak egyvalaki hajolt le hozzá, fürgén lecsatolta róla az arany karórát, és már futott is a mozgólépcső felé. Végül egy ló lépett mellé, egy sárga, félig vak ló, és szelíden bámulta a kicsavarodott testet.
Nietzsche pedig csak feküdt. Leszállt benne az este, a benne épült házakban már égtek a lámpák, a benne kanyargó utcákat lassan belepte a hóesés.

A Mikulás kéziratot hoz

Ma délután bejött a Mikulás a szerkesztőségbe, félszegen rám mosolygott, levette a puttonyát, és kivett belőle egy piros borítós kéziratot.
– Versek és mondókák – mondta szerényen. – Magam írogattam üres óráimban. És rajzoltam is hozzá.
– Időpontot szoktunk egyeztetni – mondtam, de a Mikulás csak mosolygott, és a szakállát huzigálta.
– A kis krampuszoknak is felolvastam. Nagyokat nevettek.
Belelapoztam, és próbáltam szakértő arcot vágni.
– El tetszik most olvasni? – kérdezte a Mikulás reménykedve.
A vállam vonogattam.
– Talán február elején. Addigra elolvassuk. De nem biztos.
A Mikulás gyűrött, zsírfoltos papírt kotort elő a zsebéből.
– A húsvéti nyúl ajánlása – motyogta. – A gyerekei is nagyon szeretik. A pici nyuszikák…
Olyan kérlelően nézett rám, hogy megrogyott a térdem.
– Beleolvasok a másik szobában – mondtam.
Leültem a szomszédos irodában, és olvasni kezdtem. A rajzok suták voltak, a versek ritmusa döccent, még a helyesírással is hadilábon állt a Mikulás. Az első vers így kezdődött:

Ha szitál a hóessés
az aztán frankón messés
felugrok a szánomra
oszt indulok a városba.

Én vagyok a Mikkulás
nem zenész vagy pikkulás
ha a rucim elhagyom
az aztán a pirrulás.

Nehéz helyzetbe kerültem. A versek rosszak. Az illusztráció pocsék. De a szerző ismert. Lehet, hogy ezzel a névvel elkapkodnák a könyvet, mint a cukrot. Ha másik kiadónál lesz siker, akkor kirúgnak. Ha mi jelentetjük meg, akkor leírják, hogy ez egy kommersz kiadó, és csak a pénzre hajt. Az ajtó mögül diszkrét köhécselést hallok. A Mikulásnak indulnia kell, különben nem ér oda időben az ajándékokkal. Mit tegyek? Mi legyen most? Izzadok, vakarózom, tanácstalanul meredek magam elé… Ha holnap nem kaptok ajándékot, akkor biztosak lehettek benne: még mindig kétségbeesetten bámulom a Mikulás kéziratát, rágom a körmöm, aztán a kezem tördelem. És nem tudok dönteni…