21 gramm

Létezik egy teátrális, érzelmes, sőt érzelgős műfaj, melynek tévés mutációi karmaik közt tartják a világ unatkozó háziasszonyait. A műfajt melodrámának nevezik, elvadult mutációit pedig szappanoperának. A rendezők általában félnek a melodrámától, mert könnyű elrontani, a rossz melodráma pedig a világ cikije: gyomorforgató, szirupos és ellenszenves. Szabályai nem olyan jól leírhatók, mint a vígjátéké vagy a krimié, muszáj vele bajlódni, ezt a giccsbe hajló műfajt erős kézzel meg kell zabolázni, sablonjait hidegvérrel el kell dobni. Közepes filmes erre aligha képes, ehhez bátor, eredeti rendező kell. A mexikói Alejandro González Inárritu pont ilyen: szétszedte a melodrámát, aztán úgy rakta össze, hogy alig lehet ráismerni.
Ha az ember a 21 gramm tartalmát próbálja leírni, annyi tragédiával szembesül, amennyiből egy dél-amerikai tévéregény két évig megél. A film szenvedélyes, jólelkű hőseinek élete egy autóbaleset következtében fonódik össze. Az egyik főszereplő a gyermekeit és férjét elvesztő anya, a másik a szívátültetésen átesett meggyötört nihilista, a harmadik a börtönt megjárt, vallásos családapa, aki balesetet okoz. A tér és idő radikálisan szabad kezelése miatt a történet csak a film végére áll össze, amíg a helyére nem kerül minden filmes-kirakós, halvány a teljes kép, csak a részletek tiszták és élesek. A szerkezet megfosztja teatralitásától a történetet, a rendező tudatosan a téma ellen dolgozik: nincsenek hatásvadász zenei betétek, a képek fakók, alulvilágított az egész film, mintha a napfény hiába igyekezne betörni a történetbe. A két mexikói operatőr kerüli a statikus beállításokat, az örökké mozgó kézikamera zaklatottá, néhol agresszívvá teszi a képi világot. Inárritu lassan vezeti be a nézőt a történetbe, a szereplők nagyobb indulati kitöréseit csak akkor mutatja meg, amikor már belénk fészkelte magát a film szomorkás hangulata, amikor már gátlások nélkül át merjük adni magunk érzelmeinknek, az alkotás érzelmességének.
Sean Penn játékstílusának eddig alapeleme volt a harsányság, annál meglepőbb, milyen visszafogott és eszköztelen most. Mindegy, hogy éppen beszél, ordít, vagy csak néz, folyamatosan árad belőle a fájdalom. Úgy játssza el a boldogtalan szívbeteget, hogy nem érhetők tetten színészi manírok: egy szeretni való, tönkrement fickót látunk, akit még utoljára felemel a szerelem. Naomi Watts játéka szintén attól jó, hogy nem csinál attrakciót a szerepéből, nem akar nagyot játszani. A gyermekeit elvesztő anya - akinek nőiessége még személyisége romjain is vadul burjánzik - pont attól lesz hiteles, hogy nem kiabálja világgá bánatát. A harmadik szerepet nem lehet visszafogottan játszani, a börtönt megjárt Johnnak lételeme a féktelenség, az indulat, a düh. A férfi, akit a meghízott, öregebbre sminkelt Benicio Del Toro játszik, vergődik a lelkifurdalástól. A szenvedés látványra is rémisztő, a hatalmas, kétségbeeséstől remegő test szinte betölti az egész vásznat. John fizikai valójának rettenete akkor sokkolja igazán a nézőt, amikor a férfi fel akarja kötni magát, de súlya alatt kiszakad a cső a falból.
Ez a remek film egyetlen dologgal marad adós: a katartikus pillanattal. A sajátos szerkezet megmenti attól, hogy rossz melodráma legyen, de azt sem engedi, hogy folyamatos fokozás után egyetlen érzelmi csúcspontban teljesedjék ki. Alejandro González Inárritu filmje halk melodráma, melynek épp a legcsöndesebb pillanatai vannak tele a legtöbb fájdalommal. A szereplők magukban ordítanak, befelé sírnak, és a néző is hasonlóan jár: nem tör ki belőle a fájdalom, csak őrli őt legbelül, kegyetlenül és felemelőn.
Mozinet, 2004. május

Young Adam

James Dean tudott így nézni annak idején: mintha undorodna az őt körülvevő világtól, mégis mohón vágyna a kéjekre, amelyeket adni tud. Ewan McGregor tekintete izgalmas és titokzatos, mint ahogy a figura is az, akit játszik. Túl sokat az egész film során nem tudunk meg róla: Nicknek hívják, helyét kereső, kallódó író, aki a tengerbe dobja az írógépét, és beleveti magát az életbe. Egy folyami uszályon kezd dolgozni, és minden nőt meghág, aki nem fut elég gyorsan, korra, kinézetre és vallásra való tekintet nélkül. McGregor koitálás közben is lenyűgöző, akár egy megbízhatóan működő gőzgép, nyugodt magabiztossággal, sietség nélkül vágja hanyatt a nőket. A beatirodalom rajongóinak ismerős ez a figura: az ösztöneinek élő, tehetséges, de semmibe tartó hős, a konform társadalom beilleszkedésre képtelen, elszánt ellendrukkere. A Young Adam a hasonló című, 1954-es, kultikus beatregényből készült. Szerzőjének, Alexander Trocchinak könyveiért egyként rajongott a marihuána apostola, Timothy Leary, és William Burroughs, a korszakos Meztelen ebéd szerzője.
David Mackenzie munkája a film noir, az erotikus thriller és a romantikus film keveréke. Nem a sztori a fő erőssége, hanem a remek operatőri munkával kialakított atmoszféra, a sok-sok mesélő kép. Egzisztencialista műhöz méltóan minden a kiúttalanság érzését sugallja: a központi szimbólummá váló, lassan úszó, mindig ugyanoda visszatérő uszály, a mérsékelt tempóban, könyörtelen következetességgel fejlődő cselekmény, a sok félbemaradt és megtört lendületű epizód. Szinte az összes jelenet este, éjszaka vagy hajnalban játszódik, a képek alulvilágítottak, a zárt terek sokkolóan fénytelenek és szűkek, az alakok sokszor csak sziluettek. Egyetlen jelenet emelkedik ki telt, élénk színeivel: a főhős és a fiatal Cathie találkozása. Nick nem passzív hős, ő mozgatja az eseményeket: először kihasználja Cathie-t, később pedig elcsábít egy szexre és gyöngédségre éhes családanyát. Mindkét döntése több ember életét teszi tönkre. A történet során újabb és újabb nők tárják szét hősünknek a combjukat, de Nick életében ez a két nő marad a meghatározó. Egyikükbe sem szerelmes, de mindketten megérintik: a kívánatos, fiatal nő és a megereszkedett mellű, sóvárgó szemű családanya. A női nem két véglete.
A skót Mackenzie filmje szerény, visszafogott remekmű. Hangulata és drámai következetessége mellett kiemelkedő a színészi gárdája is: a borízű hangú, megejtően természetes Peter Mullan, a játékba testét-lelkét beleadó Tilda Swinton és a filmet a vállán cipelő Ewan McGregor. Tehetséges, sármos sztárokkal el van látva a brit és amerikai filmgyártás, de kevés olyan színész akad, aki drámai hősként ennyire rejtélyes és vonzó bír lenni, mint McGregor. Persze hiába igyekszik: álmodó tekintetű, bukott angyallal manapság legfeljebb elvadult skót filmekben találkozhatunk, ez pedig kevés ahhoz, hogy valaki Deanhez vagy Brandóhoz hasonló bálvánnyá nője ki magát. Marad a tisztes iparosmunka: Ewan megtörli izzadt homlokát, előhúzza hatalmas lézerkardját, és utazik vissza Hollywoodba.

Mozinet, 2004. november

A thaiföldi Tarantino (A Fekete Tigris könnyei)

A thaiföldi Tarantinót Wisit Sartsanatiengnek hívják. Ugyanúgy, ahogy az amerikai Quentin Tarantino szétszedte a régi jó közhelyes krimiket, és másképpen összerakva, hangsúlyait eltolva, megrendezte a Ponyvaregényt, ugyanúgy állítja feje tetejére Sartsanatieng is a klasszikus thai melodrámát. Mintha a fröcskölő vérhez való vonzalmuk is közös lenne, bár az elképesztő mészárlások bemutatásában Sartsanatieng fölülmúl minden amerikai rendezőt. A Fekete Tigris könnyei a címe annak a humorral és sajátos akcióvonulattal dúsított melodrámának, amely széttöredezett, viszszaemlékezéses szerkezetével, vad színeivel, ironikusan közbevettet felirataival és egzotikus zenéjével a magyarországi filmkínálat legkülönösebb darabja.
Nehéz eligazodni a film sajátos, idegen világában. Fél óra is eltelik, mire valamennyire külön tudom választani, mi a vicc és mi a komoly a történetben. Ami az első pillanattól lenyűgöz, azok a színek: harsányak és mesterkéltek, de gyönyörűek. Hangulatában a film régi hollywoodi mozikat idéz, amelyek korai Technicolor színekben ragyognak, és szabadban játszódó jeleneteik láthatóan műteremben készültek. Itt is stúdiókék színű az ég, szándékoltan óriási a hold, és néha színházi díszletek között járkálnak a szereplők. A különös képi világ nevettetően eltúlozza, és ezzel elviselhetővé teszi a film elvadult tévéregényekbe illő fordulatait: hirtelen megkötött és felbomló barátságokat, árulást, hűséget és vérbosszút. Lassan kibomlik egy humorral átszőtt, de mégiscsak megrázó szerelmi történet. Egy előkelő származású lány és egy parasztfiú vonzódik egymáshoz, de nagyon. A rendező alig ringat el szép képeivel és szívhez szóló dallamokkal, máris westernfilmzene hangzik, cowboykalapos alakok tűnnek fel, leugranak a lóról, és vállról indítható rakétával tüzelnek. Merthogy Fekete Tigris, az ifjú szerelmes időközben bandita lett. Képi viccek, látványos csetepaték váltakoznak a legőszintébb, legszebb szerelmi vallomásokkal. Ilyen egy thai ponyvaregény.
Bár jókat nevetek, és hitetlenkedve nézem a véres jeleneteket - csak úgy röpködnek a leszakított kezek és lábak -, a látszólag gúnyolt melodráma hat rám leginkább. Nem véletlenül: a merész látásmódú rendező valójában roppant hűséges ahhoz, amit kifiguráz. A főszereplők egy hagyományos melodrámában is megállnák helyüket: játékuk ripacskodástól mentes, Chartchai Ngamsan jóképű és sportos, Stella Malucchi pedig hibátlan szépség, szinte festi őt a kamera. A melodráma ereje átsüt az irónián, a rendező legszebb víziója az a vérvörös vizű, kanyargó folyó, amelyben a fiú fuldokló szerelme után kutat. Sartsanatieng végig ragaszkodik a műfaj jól bevált dramaturgiájához, erre építi rá humoros-groteszk jeleneteit, filmje befejezése is a melodráma szabályait követi. Ez a befejezés ugyan mérsékelten hatásos, mert a tucatnyi poén addigra már kikezdte a film drámai erejét, ám ezt a furcsa románcot lehetetlen másképp lezárni, a történet így lesz kerek. Sartsanatieng sikeresen továbbgondolta és szellemesen, eredeti módon megújította azt a műfajt, amelynek tévés mutációi - a szappanoperák - karmaikban tartják a világot. (Forgalmazza a Budapest Film.)
Népszabadság, 2002. január 4.

A vesztes zsaru balladája (Az ígéret megszállottja)

Jack Nicholson négy évvel ezelőtt fellibbent a színpadra, átvett egy Oscar-díjat, és eltűnt. Három éven át mozifilm közelébe se került, a nagy visszatérés tavaly történt, és nem sikerült túl látványosra. Új filmje, Az ígéret megszállottja bukás volt Amerikában. A rendező, Sean Penn még reménykedhet, hogy munkája az óceánon túl sikeresebb lesz, hiszen a sztori Európából jön. Friedrich Dürrenmatt forgatókönyvéből - amelyet az író később regénnyé is átdolgozott - először a magyar Vajda László forgatott izgalmas krimit Svájcban. Penn mozija már a Dürrenmatt-sztori hatodik variációja, a remake-ek között van Fehér György filmje is, a Szürkület.

Sean Penn új rendezése harsány és erőteljes. Míg a könyvben az elsőre súlytalannak látszó események fokozatosan válnak jelentőssé, addig a film már a történések közepette arcunkba ordítja: most épp valami fontos zajlik a vásznon. Penn kameravezetése - főleg a film elején - fontoskodó és hatásvadász. A Nicholson alakította nyugdíjas zsaru alakja először el is veszik a látványos képek és vágások közt, hangsúlytalan marad az a pillanat is, melyben meglátja Ginnyt, a meggyalázott és lemészárolt kislányt. Pedig akkor érzett megdöbbenése az egyik ok, amiért kutatni kezd a gyilkos után. A másik ok az ígéret, amelyet a lány anyjának tesz: elkapja a bűnöst. A regényben az ígéret egy szomorú közjáték része, amely csak az idő múlásával válik a főhős rögeszméjévé. Penn persze tesz róla, hogy feldolgozásában az ígéret pillanatát túlzó, drámai körítés vegye körül.

A néző már csendes átkozódásba kezdene, mikor a film első harmada után jótékony fordulat következik. Előtérbe kerül Jack papa és az ő művészete, Pennről pedig kiderül: bár túlkapásokra hajlamos a filmnyelv használatában, biztos kezű a színészvezetésben. A történet innentől kezdve jó és izgalmas, Jack Nicholson erőteljes színészi jelenléte mellett Penn rendezése nem tűnik többé vadnak, inkább markánsnak. Jack papa első nyugdíjas szerepében bámulatra méltó. Játékában alig van nyoma ismert manírjainak, kedves, de kissé modoros gesztusainak. A hatvanöt éves filmsztár vagányan félredobja a bevált receptet, és kísérletezik. Mániás figurát játszik, ki tudja, hányadszor, de ezúttal szelíden, öregesen duhajkodik. Meglepő eszköztelenséggel mutatja meg, hogyan válik a kőkemény zsaruból szánni való vesztes, az ígéret rabja.

Aki ismeri a regényt, tudja: ennek a sztorinak a végében van a veleje. Dürrenmatt könyvének befejezése annyira nyomasztó, hogy szinte önkínzás olvasni. A svájci film zsaruja megtartja ígéretét - Dürrenmatt azért is írt regényt a forgatókönyv után, mert másfajta befejezést akart. Sean Penn krimijének végéről - a slusszpoén lelövése nélkül - anynyi mondható: zavaróan talányos és pesszimista, nélkülözi az erkölcsi győzelem elégtételét. A befejezés miatt hiányérzettel, a sokféle hatástól zavartan, mégsem rossz érzéssel jössz ki a vetítésről. Nicholson nélkül temetni kellene ezt a mozit, de vele együtt minőségi a változás. Mintha jelenléte kihatna a film egészére: amikor a vásznon van, minden működik, még a fű is zöldebb. Mintha rá figyelve Penn csillapodna, és nem tudna hibázni. Ennyit ér egy jó színész: megment és felemel egy filmet. (Forgalmazza a Best Hollywood)

Népszabadság, 2002. április 26.

Jóléti nyomor (Kánikula)

Gondosan megtervezett kertecskék, centire ugyanolyan magas fűszálak és virágok, tipp-topp házikó csini, piros tetővel. Hány magyar turista vágyott már rá, hogy bepillantson egy bájos osztrák házikó ablakán: vajon a falakon túl, a lakók lelkében is ugyanilyen tipp-topp-e minden? Egy ötvenéves osztrák rendező, Ulrich Seidl most alaposan a falak mögé néz, szinte reality show-t kínál nekünk, épp csak távolabb teszi kicsit a kamerát, hogy ne legyen túl sokkoló az élmény. Néha távolabb se teszi. A Kánikula című filmben osztrák polgárok életébe látunk bele, többnyire középkorú vagy idősebb osztrák polgárokéba, nyomorult hétköznapokba, melyek tömött hűtők előtt, zsíros jólétben zajlanak. A magyar mozinéző morgással, felhördüléssel kíséri egy-egy csupasz, a jómódtól meghájasodott női vagy férfitest látványát, az intimitások közszemlére tett, erotikától megfosztott sorozatát. Egyszerre kiderül: a magyar néző prűd, csak a hazai nyomor szemérmetlenségét tanulta meg elviselni, a hiányos fogú nyugdíjas, az alkoholista munkanélküli képét a tévé éjszakai műsoraiból. Seidl nyers, vagány filmje megzavar: úgy érzed, a rendező a te saját, várva várt jövődet cikizi. A gazdaság virágzik, a hatalom diszkréten a háttérben teszi a dolgát, a polgár pedig magára marad a kertvárosi házával, a remek fizetésével, s a szabadság óriásira nőtt terében rémülten kutat kapaszkodó után.
Mi lehet ilyen kapaszkodó? Mondjuk reklámszövegek, melyeket az egyik szereplő, a bolond autóstopos lány kontár filozófiává fűz össze, és szent igeként hirdet. De kapaszkodhatsz érzéki örömökbe is, minőségi kencékkel ápolt tested belevetheted szexjátékokba - ezt teszi a Tanárnőnek nevezett prosti. Lehet sportkocsid, mint a menő Mariónak, úszómedencéd, mint a görög bevándorlónak, kialakíthatod a környék legszebb díszkertjét a nyugdíjas Walterhez hasonlóan - mindez mit sem ér, ha nem kapaszkodhatsz embertársadba. Ez legfőbb, legszebb üzenete a filmnek. A történet féltucat párhuzamosan futó, szomorú eseménysora közül az a kettő végződik felemelően - ha nem is boldogan -, melynek szereplői kezet tudnak nyújtani egymásnak, képesek a szeretetre, a szerelemre. Hőseink hájasan és öregen, bizarr helyzetekben simulnak egymáshoz, de megható ragaszkodással.
Fontos elmondani: ez a mozi nem a tőkés rendszer vagy a konformizmus bírálata, semmi köze szélsőséges politikai álláspontokhoz. Seidl filmje egy sajátos jelenségről, a jóléti nyomorról beszél, de nem kinyilatkoztatásokban, hanem pár ember sorsát szemléletesen, együttérzéssel bemutatva. Az élet nagy próbatételei - szerelmi csalódás, öregség, halál - csak másvalakivel együtt elviselhetőek, akire éppúgy számíthatsz, mint ő terád, a méretes GDP ilyenkor nem elég jó barát. A film - nett és csini - honlapját olvasva beigazolódik, amit már a moziban sejtesz: ezek az osztrák színészek kicsit magukat is játsszák. Az elhízott strici a valóságban pornólapkiadó, a riasztókkal házaló figurának biztonságtechnikai cége van, a fiatal csibészt olyan színész alakítja, aki mellesleg taxizik is. Önleleplezésük komolyságát, odaadását látva egyszerre megérted: az osztrák fegyelem és precizitás nem külsőség, hanem menedék és életforma, kapaszkodó a világ káoszában. (Forgalmazza a Budapest Film)
Népszabadság, 2002. május 25.

Nyuszi, az életművész

KATTINTS! Hallgasd meg a nyúl történetét a szerző műkedvelő előadásában!

– Dráma? – kérdezte reménykedve a nyuszi. – Talán menni fog, bár a memóriám már nem a régi.
– Nem mondanám, hogy dráma – felelte az ügynök, és a falat bámulta.
– Zenés darab? Az se rossz. Vígjáték is jöhet. Volt pár jó alakításom.
– Nem mondanám, hogy vígjáték – felelte az ügynök, és most a plafont nézte elmélyülten.
Hallgattak.
– Magyar nótát is tudok – szólalt meg halkan a nyuszi. – Nem az erősségem, de az is megy. Csak színpad legyen. Nem kell nagy. Egy egészen kicsi színpad is elég…
Az ügynök a fülét vakarta.
– Külvárosi óvoda. A húsvéti nyulat kell hozni. Egy kis makogás, ugrálás ide-oda. Tojásosztás esetleg.
A nyuszi bólintott, mint aki igazából sejtette.
– Szöveg nincs? – kérdezte végül. – Ne mondjak egy verset a tojásokról? Vagy a kölniről?
– Ne – mondta az ügynök.
– Vehetném szenilisre a figurát… – A nyuszi kicsit összegörnyedt. – Hozhatnám az öreg nyulat, aki otthon hagyta a tojásait. Bicegnék is…
Az ügynök az órájára pillantott.
– A klasszikus figura kell, csillogó szem, vidámság. Ez csak hakni. Sokan csinálják ilyenkor. A nagyok is.
Az ügynök felírta egy cetlire a címet, és a nyuszi mancsába nyomta. A nyuszi az ajtóból még visszanézett.
– Gondolom, répával fizetnek. Meg salátával.
– Káposztát is el tudok intézni. Tudom, hogy szereted.
Gyöngéden néztek egymásra búcsúzóul. Aztán a nyuszi kilépett a folyosóra. Ott már várta a barátnője, egy hófehér, lógó fülű nyuszika.
– Na? – kérdezte.
– Gyerekdarab. – A nyuszi kihúzta magát, mert kicsit alacsonyabb volt a nyuszilánynál. – Nem akartam, de aztán eszembe jutott az a sok nevető gyerekszem. A szeretet, ami felém árad…
– Jaj, de cuki vagy! – mondta a nyuszilány, és odasimult.
– Talán majd eltörök egy tojást. Csak a drámaiság miatt. Hogy legyen pár könnycsepp.
– Hú! – mondta a nyuszilány, és rezgett a füle. – Olyan vagány vagy…
A nyuszi közel hajolt a nyuszilány lógó, pelyhes füléhez, és belesúgta:
– Ha akarod, eljátszom neked. Csak neked. Senki másnak.
A nyuszilány kacagott, mert csiklandozta a fülét a nyuszi bajsza.
– Hát jó – súgta vissza. – Játszd el nekem, te nagy színész!
És már szaladtak is, mint két pattogó, boldog, hófehér gombolyag.

Film a színpadon (Ki tudja...)

Nemrég ért véget a Titanic Fesztivál, ahol a megbotránkoztató filmek között vetítettek egy békés munkát is, Jacques Rivette-ét. A francia újhullám hajdani nagy alakja nem olyan ismert nálunk, mint Godard vagy Truffaut, pár filmjét lehetett csak itthon látni, nem is a legjobbakat. Új filmje, a Ki tudja... most itt maradt a Titanic után, talált magának forgalmazót. Csendes munka, nem brutális, nem pikáns és nagyon hosszú. Cselekménye szövevényes, ha az ember el akarja mesélni, elvész a részletekben. Realista drámának indul, sötét termekben, helyiségekben bukkannak fel komor alakjai, és bonyolult viszonyokba keverednek egymással. Aztán lassan - úgy egy óra elteltével - mosolyra húzódik a szánk, a következő órában pedig boldogan merülünk el Rivette játékos, álomszerű világában. Az utolsó fél óra már egészen meseszerű.

Rivette beviszi a moziba a színházat - első filmje óta már sokadszor. Egy depresszióra hajló színésznő és egy színész-rendező közös életébe látunk bele, akik társaikkal Pirandello-darabot játszanak Párizsban, olaszul. Hamarosan belép a történetbe egy Heidegger-kutató és csinos-csábos nője, valamint egy egyetemista lány és csibész féltestvére. Majdnem mindenki flörtöl mindenkivel. Ri-vette stílusosan, nyugodt tempóban, hatásvadászatot kerülve mesél nekünk. Kísérőzene alig van, recsegnek-ropognak a bútorok, sercegnek a papírlapok - mintha színpad nyikorogna a szereplők alatt. Mintha nemcsak a filmbe illesztett sok előadásrészlet, hanem a film maga is színpadon játszódna.

Rivette számára a színház nem kuliszsza, hanem az egyetlen hely, amelyről beszélni érdemes. A szereplők sorra megnézik az előadást és elszakadnak a külvilágtól: a komédia bűvkörébe kerülnek, s annak szabályai szerint kezdenek élni. Kilépnek szürke életükből és egy vígjáték bájos szereplői lesznek. Bájosak, mert gyermekiek: meggondolatlanok, komolytalanok, becsapják és meglopják egymást, de nincs köztük harag. A legkedvesebb alak persze a két színész, aki a többieket a színházba csábítja: Camille és Ugo. A színésznőt alakító Jeanne Balibar nem csinos nő, de megszépül játék közben, szinte démoni lesz. Férjét, a színész-rendezőt Sergio Castellitto játssza el sok iróniával, bő humorral.

Végig érezni, hogy a történet átfordulhat melodrámába, mert a szereplők szenvedélyesek, és szenvedélyük rombolni, pusztítani tud. De Rivette úgy intézi, hogy érzelmeik ne egymás ellen, hanem egymás felé hajszolják őket. Elemeli hőseit és a történetet a földtől. A befejezés kedves, de túl artisztikus, gyönyörködtet, ám magamra hagy. Pont a záróképből hiányzik az az üdítő, sötét árnyalat, amely az egész filmet olyan érdekessé tette. A csalódott nézőnek eszébe jut az utolsó előtti jelenet, amelyben párbajt vív egymással Ugo és a Heidegger-kutató. Mintha Rivette két énje harcolna: a filmcsináló és a filmkritikus, aki hajdan komoly cikkeket írt a Cahiers du Cinémába. A párbaj kimenetele már akkor sejteti, hogy ez az eredeti, jó film súlytalanul ér majd véget. Rivette mosolyt fest a szereplők szomorú arcára, és elnapolja a tragédiát. (Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány)

Népszabadság, 2002. november 15.