Lütyő királyfi (első változat)

Lampion király rajongott a hármas számért. Minden nap háromszor három órát aludt, ebédre mindig három fogást evett, még a trónszék negyedik lábát is lefűrészelte, mert csak így tudott rajta jókedvűen uralkodni. Királyi palástján a harminchármas szám díszelgett, mivel ő volt a birodalom harmincharmadik uralkodója. Miután elvette a csodaszép háromnevű Hanna Manna Anna királykisasszonyt, természetesnek tartotta, hogy három gyermekük lesz. Nagyon örült, amikor házassága harmadik évében született egy fia, de aztán nem született több gyermeke sem három, sem háromszor három év múlva. A király három napig búslakodott, aztán megvonta a vállát, és azt mondta a feleségének:

– Igaz, hogy csak egy fiunk van, na de ő a legszebb gyerek a világon.

– Igen – mondta mosolyogva a királyné. – Meg a legokosabb is.

Lampion király és Hanna Manna Anna királyné boldogan nevettek egymásra a világ legokosabb és legszebb gyermeke felett.

Lütyő királyfi valóban nem volt csúnya, de azért olyan szépnek se lehetett nevezni. Butának sem látszott, de nagyon okosnak sem. Az apja nem ért rá foglalkozni vele, éppen akkor kezdett dolgozni a hármas számról szóló könyvén, ezért az anyukája nevelte. Vett neki építőkockát, és Lütyő szeretett is vele játszani, de nem volt túl ügyes, minden összedőlt, amit épített. Aztán a királyné hintalovat vásárolt neki, amin a királyfi sokat lovagolt, míg egyszer le nem esett róla. Az anyukája borogatta a lábát, aztán könyveket adott a kezébe, ezeket Lütyő összefirkálta piros zsírkrétával, és kihajigálta az ablakon. Az ablakot egyébként nagyon szerette, főleg kinézni rajta a kertbe.

Amikor tizenkét éves lett, behívatta a király Lütyőt a trónterembe.

– Mondd csak, édes fiam. Mi akarsz te lenni, ha nagy leszel?

A királyfi eddig nem gondolt arra, hogy ő egyszer tényleg nagy lesz, ezért a kérdésen alaposan elcsodálkozott. Aztán vállat vont.

– Hát király, mint édesapám.

Lampion király felemelte az ujját.

– Az nem úgy van. Nálunk az a szokás, hogy a királynak van valami mestersége. Én például okleveles fejszámoló vagyok. Úgyhogy gondolkodj még három napot. És hármat kopogj, ha be akarsz jönni.

Lütyő királyfinak három nap múlva sem volt ötlete, és három hónap múlva sem. Ha bajban volt, mindig az anyukája segített neki, de a királyné egy tavaszi napon váratlanul ágynak esett, és négy nappal később meghalt. Senki sem maradt, aki Lütyő királyfinak tanácsot tudott volna adni. Ettől kezdve nem szólt senkihez, csak ült az ablakban, és nézett rajta kifelé.

Lampion király három hónapig nem hagyta el királyi várat, háromnaponta evett valamit, és hogy bánatát feledje, éjjel-nappal a hármas számról szóló könyve harmadik fejezetén dolgozott. Végül dühében a földhöz csapta a vaskos kéziratot, és behívatta a királyfit.

– Még három évet kapsz tőlem – mondta neki. – Addig barangold be a birodalmam.

Lütyő királyfi vándorútra indult, és pontban három év múlva visszatért. Addigra már bajsza serkent, haja a vállát verdeste. A király viszont még mindig a harmadik fejezeten dolgozott.

– Alaposan körülnéztem az országban – újságolta Lütyő az apjának. – De kedvemre való szakmát sehol se találtam. Nem találtak fel olyan munkát, amit én szívesen végeznék.

Dühös lett erre a király. Leakasztotta a falról a nagy sárkánykaszaboló kardot, és a fia kezébe nyomta.

– Akkor pedig hős leszel! Azoknak semmihez se kell érteni, csak a kardot kell tudni forgatni. Ahhoz meg minden királyfi ért.

Lütyő csak pislogott, mert ő egyáltalán nem tudott vívni meg harcias lenni, csak ezt az apja sosem vette észre, mert mindig a hármas számmal volt elfoglalva. De hát mit tehetett: felkötötte a kardot, és elindult hőstettet végrehajtani.

Úgy döntött, a hétfejű sárkányhoz megy, annál mindig akad valami nőszemély, akit ki lehet szabadítani. Így is lett. Odaért a barlanghoz, és rögtön meglátta a királylányt. Nyugágyon feküdt a barlang előtt, csokit majszolt, és olvasgatott.

– Nem éppen a legszebb királylány – gondolta Lütyő királyfi. – Elég kövér meg kócos, de azért megmenteni jó lesz.

Odaosont a lányhoz, és azt mondta neki:

– Gyere velem. Megmentelek a sárkánytól.

Felnézett rá a királylány, a szájába tömött még egy fél csokit, aztán megrázta a fejét.

– Hagyjál engem békébe. Dehogy megyek én veled.

– Nem te vagy a királylány, akit elrabolt a sárkány? – csodálkozott a királyfi.

– Elrabolt, igen – bólintott a lány. – De aztán… hogy is mondjam… kialakult köztünk egy érzelmi kötődés. Úgyhogy most együtt élünk. Ősszel lesz az esküvő.

Nagyot nézett a királyfi, erre aztán nem számított. Hát hogyan vágjon ő el a kardjával egy érzelmi kötődést? Ahogy így töprenkedett, kinyílt a barlang vaspántos ajtaja, és kilépett rajta a sárkány házi papucsban és halványzöld köntösben.

– Picike tündérkém – fordult a kövér királylányhoz –, nem jössz be kicsit hozzám? Pirítottam neked finom gesztenyét.

A királylány válasz helyett a királyfira mutatott.

– Haza akar vinni.

A sárkány mind a hét fejével Lütyő királyfira nézett, aztán sorra hetet sóhajtott.

– Munka… már megint munka. – Megropogtatta óriási ujjait, papucsában kicsit botladozva odatotyogott a királyfihoz, és lángot fújt rá. Fáradt volt a sárkány, ezért a királyfi éppen csak megperzselődött. Vállat vont, megtörölte a kormos képét, aztán csak álldogált tovább, nem mozdult.

– Fura egy szerzet vagy – mondta a sárkány. – Nem futsz el? Ha még egyet fújok, megsülsz.

– Minek futnék? Nincs kedvem hazamenni. Otthon majd jól kikapok, mert hősnek sem vagyok jó. Nem vagyok én jó semmire. Fújj csak rám nyugodtan még egyet.

Erre már a királylány is kimászott a nyugágyból, és kíváncsian méregette a jövevényt. A királyfi elmesélte, hogy ő, úgy látszik, haszontalannak született, süsse meg őt a sárkány, ha akarja, meg is eheti, ha éhes. A királylány meg a sárkány erre aztán úgy megsajnálták szegény Lütyőt, hogy behívták a barlangba, megkínálták csokival meg pirított gesztenyével, aztán útjára bocsátották.

Amikor Lampion király látta, hogy a fia levágott sárkányfejek és királykisasszony nélkül tér haza, nagyon elszomorodott. Éppen a háromlábú trónszéken ült, és egy háromlábú macskát simogatott, akit az árokparton talált.

– Hány feje volt a sárkánynak? – kérdezte reménykedve. – Remélem, hogy három. Ez kicsit jobb kedvre derítene.

– Szabályos hétfejű volt.

Lampion király le volt sújtva.

– Semmihez se értesz. Akkor hát mihez fogsz kezdeni az életben? – És ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy létezik valami a világon, amihez tényleg nem kell semmi szakértelem. – Megvan! – kiáltotta. – Nőcsábász leszel. Varratok neked egy szép ruhát, aztán majd járod az országot, és elcsábítod a lányokat. Egy ilyen szépfiúnak ez nem fog nehezére esni.

Az udvari szabó nőszédítő ruhát varrt a királyfinak, aztán a király megsúgta neki a három legszebb csábító mondatot, amit ismert, és útnak eresztette.

Lütyő inkább érezte magát bohócnak a színes gúnyában, mint csábítónak, de azt gondolta, hátha tényleg ez az munka, amire született. Alig lépett ki a kapun, amikor meglátott egy fiatal parasztlányt, aki éppen vizet hozott a kútról. Olyan helyre fehérnép volt, hogy a királyfi rögtön kedvet kapott a csábításhoz.

– Igazi hétszépség vagy – mondta. – Hétfőtől vasárnapig gyönyörű!

De a lány rá se nézett, csak ment tovább.

– Sose láttam még sétáló virágszálat – folytatta a széptevést. Erre aztán a lány rohanni kezdett, de nem a királyfi felé, hanem ellenkező irányba. Lütyő is a nyakába szedte a lábát.

– Az előbb beláttam ám a szoknyád alá! – kiáltotta. Ezt a bókot nem az apjától tanulta, ez csak igaz volt, mert tényleg belátott.

Na, erre megfordult a lány, és a vödör vizet Lütyő fejére zúdította. És amikor látta, milyen arcot vág a királyfi, kacagni kezdett, csak úgy gurult belőle elő a nevetést. A csuromvíz királyfi nézte a nevető lányt, lassan fülig vörösödött, és ő is elmosolyodott.

Alig fél óra múlva hármat kopogott Lütyő királyfi a trónterem ajtaján.

– Hát ez meg mi? – kérdezte döbbenten a király, amikor meglátta a vizes királyfit, aki egy lánnyal érkezett kézen fogva.

– Lujza meg én összeházasodunk – újságolta a királyfi, és a lány szemérmesen mosolygott mellette.

– De hát… – Lampion király alig jutott szóhoz. – Azt hittem, hogy nőcsábász leszel.

– Igen. Az is voltam. Eddig tartott – mondta a királyfi.

– Legalább három lányt elcsábíthattál volna – morgott a király. – Vagyis inkább harminchármat. Vagy kipróbálhattál volna egy harmadik szakmát. – Aztán vállat vont. – Hát jó. Legyen. – És boldogtalanul nézett maga elé.

Három nap múlva megtartották a lakodalmat, háromszázharminchárom malacot sütöttek meg, és három hétig tartott a vigasság. Három hónap múlva Lujza bejelentette, hogy terhes, és háromszor három hónap múlva Lampion király éppen a három kedvenc könyvét olvasta egyszerre, amikor Lütyő királyfi hármat kopogott az ajtaján.

– Hármas ikrek – mondta boldogan Lütyő királyfi, ahogy a trónterembe lépett.

Lampion királynak nagyot dobbant a szíve, aztán még egyet és még egy harmadik nagyot. Először nézett büszkén a fiára, mióta megszületett.

– Na végre – mondta, és a szemét törölgette. – A világ rendje helyre állt. Most már élhettek boldogan, amíg meg nem haltok. Pontosan háromszor harminchárom éves korotokig.

És pontosan így is lett.  

A sárkányölő

– Pfuj! – mondta a király, és egészen zöld lett az arca. – Ez meg mi?
– A sárkány hét nyelve – felelte büszkén a lovag. – Felségednek hoztam.
– De miért? – kérdezte a király, és a trónterem sarkába hátrált. – Éntőlem ott lehetett volna hagyni.
– Bizonyíték, felség. Igazolja, hogy tényleg lekaszaboltam a bestiát. Most már nekem adhatja a lánya kezét, ahogy ígérte.
– Adom, persze – mondta a király. – Csak rakd el ezeket.
A lovag elpakolta a nyelveket a tarisznyájába, a király pedig behívatta a lányát. Nézte a lovag a hajadont pislogva, aztán félrevonta a királyt.
– Megváltozott ez a Cintia királykisasszony.
– Ez nem a Cintia – mondta a király. – Azt már elvitték. Van gyereke is. Kettő.
Megrogyott a térde a sárkányölő lovagnak.
– Hát ez meg hogyan történhetett?
– Öt évig voltál oda, Cintiácska már nagyon férjhez akart menni. Olyan hisztiket csinált itt nekem, alig bírtam idegileg. De ez is rendes lány, a Marika. Nézd csak meg jobban.
A lovag alaposan megnézte a lányt, aki zavarában elvihogta magát.
– Kövér – súgta a lovag a királynak. – És hiányzik az egyik foga. Elöl.
– Neked meg az egyik füled – vonta meg vállát a király. – És láttam, hogy sántítasz is.
– Nem volt könnyű legyőzni a sárkányt – felelte sértődötten a lovag. – Rúgott, meg csapkodott a farkával. Egyszer ketté is harapott, úgy forrasztott össze varázsfűvel egy boszorkány.
Hallgattak, a király a koronáját igazgatta. A lovag nagyot sóhajtott.
– Fele királyság jár hozzá?
– Egynegyed – mondta a király. – Ha még ma elviszed.
A lovag az öt évre gondolt, az álmatlan éjszakákra, a vérhabos küzdelmekre, a halálfélelemre, a délutánra, amikor már majdnem feladta. Akkor felidézte magában Cintia fekete szemét, gyöngyöző nevetését, ez adott neki erőt. Cintiának írott leveleit sokáig a csizmájában őrizte, aztán egy szomorú napon, amikor már nem volt több élelme, az összes levelet megette.
– Hát jó – motyogta. – Elviszem.
Kézen fogta a királylányt, és kibicegett vele a palotából. Odakinn tavasz volt, s amikor Marika a lovaghoz simult, annak elakadt a lélegzete. Az öt év alatt csupán egyetlen nővel találkozgatott néha, egy öreg boszorkánnyal, vele is csak pálinkáztak. S most egy fiatal lány lépdel az oldalán, egy virágillatú, kellemesen puha hajadon. Amikor a várkapu előtt álldogáló táltos paripához értek, Marika elnevette magát, és halkan mondott valamit. A lovag megsimogatta menyasszonya kócos haját.
–  Megkérhetlek, drágám, hogy fáradj át a túlsó oldalamra? Tudod, ezen a felemen nincsen fülem.

Csipke elszalad

Csipkerózsika kinyitotta a szemét, és meglátta a királyfit, aki az imént megcsókolta. Jóképű volt, de nem éppen Csipke esete, ő a markánsabb arcúakat jobban szerette. És amikor a királyfi megszólalt, a hangja se tetszett neki, meg valahogy az egész ember olyan finomkodó volt, olyan nőies. De azért Csipke mosolygott, tudta, mi illik, s bólogatott, hogy milyen szép esküvőjük lesz őnekik. Akkor a királyfi felnevetett, és a lánynak borsódzni kezdett a háta.
– Figyeljél, hősöm, én most kiruccannék az illemhelyiségbe egy pillanatra, mert mindjárt baj lesz – mondta angyali mosollyal, és csinos hátsóját ringatva az ajtóhoz ment. Aztán amikor kilépett az előszobába, illa berek, nádak, erek, futott, ahogy csak erejéből tellett. Átvágott sövényen, csalitoson, végig az úton, amit a derék királyfi vágott éles kardjával, hogy őt megmenthesse. Csak mikor már a tüdeje majd kiugrott a szexi dekoltázsából, akkor fékezett, s zihálva egy kerítésnek támaszkodott.

– Volt egy kis lelkifurim – mesélte később, úgy három év múlva a férjének, amikor éppen szeretkezés után nézték a tévét. – De hát nem tetszett, na, az a nyálas képe. Megmentett, én tudom, meg úgy illett volna, de nem lehet parancsra szeretni. Mert ez a hülye szív ilyen, hát tudod, na.
A férje nem felelt, csak egyik kezét asszonykája keblére helyezte, a másikkal meg csatornát váltott.

Mikor kell abbahagyni?

Helga régen író volt. Azt monda, hogy a beleélés nagyon fontos. Hogy ő a lehullott levél a fa alatt. És ő az ablaküveget zörgető szél. Meg ő a rosszéletű nő, meg a szorgalmas diák. Aztán egy reggel Helga kitépett a kockás füzetéből egy lapot, és csodálkozva hallotta, hogy a füzet azt mondja: „Aúúú, ez nagyon fájt!” Akkor Helga letette a tollat, és elment sétálni a közeli parkba. Jókedvűen jött haza, kicsit megfogta az arcát a nap, előjöttek a szeplői. Egyébként egy pénteki nap történt mindez, valamikor délelőtt kilenc és tíz között. Helga dudorászva lefőzött magának egy kávét, aztán elpakolta a füzetet a fiókja mélyére. Nem írt többé egy sort se.

Titok (töredék - első változat)

Széles keréknyomban gyalogoltak, talán egy traktor kereke hasította a sárba, egymás mögött mentek szótlan, érezték, hogy bennük is alkonyodik, és féltek, hogy a sötét előbb ér majd a tó partjára, mint ők. Futni kezdtek, Ancsa elöl, mert ő volt a gyorsabb, izmos, vékony lábait szedte szaporán, Réka fogát összeszorítva követte, rosszul volt egész nap, görcsölt a hasa, most mégis igyekezett, alig maradt le. Ancsa mutatta, hogy erre, és bevágtak az erdőbe, nagyokat roppantak az ágak a lábuk alatt, Réka gyökérbe botlott, de talpon marad, már látta a fényt a fák mögött. Tiszta vizű bányató volt, narancs csíkot húzott rá a lenyugvó nap, nyárfák vették körbe, zúgtak a szélben, mintha mondanának valamit. A régi atya szerint Isten szavait hallani a zúgásban, de az új atya csak mosolygott ezen, Réka se hitte, pedig most ő is hallott szavakat, de olyan csúnya szavakat, hogy be akarta fogni a fülét. Kezdjed, mondta Ancsa, de Réka a fejét rázta, csendnek kell magamban lenni, felelte, mint imádkozás előtt, és most még nincs bennem csend. Ancsa mosolygott, kicsit gúnyosan, mint aki pont ezt várta, de ez nem ima, itt ordítani kell, Isten csak úgy hallja meg, ezt mindenki tudja, és beleordított az alkonyatba, vitte a szél a szavait, és Réka gyorsan befogta a fülét, mert megijedt attól, amit hallani fog, de így is tudta, hogy szerelem, látta Ancsa szemén, látta elvörösödő arcán, meg hát mi másról lehetne beszélni amúgy is. Ancsa elhallgatott, nem nézett Rékára, csak intett neki, hogy most már tényleg ő következik, de Réka megint a fejét rázta, és arra gondolt, Ancsa nem fogja majd be a fülét, mert ő mindenre kíváncsi. Ancsa a fejét rázta, undorító vagy, mondta, megint undorító vagy, mert én elmondtam, és most kihallgattad, hiába csináltad, hogy befogod a füled, de úgyse tudod, kire gondolok, és úgyse arra, nem tudsz te semmit, az igazság halvány szélét se. Réka bólintott, hogy igaz, tényleg nem tudja, és végre kijött egy kis hang a torkán. Nem akarom, hogy halld, mondta, mert nem neked szól. Ancsa megrántotta a vállát, jó, hát felőlem, akkor nem hallom, nem is érdekel, csak nem vagy a barátom mostantól. Réka bólintott, Ancsa pedig elment pisilni a fák közé, leguggolt, és Rékát nézte, ahogy bámulja a tó vizén ringatózó napfényt. Látta, hogy beszél, de a zúgás elnyomott mindent, próbálta leolvasni a szájáról a szavakat, de nem sikerült neki, és ettől olyan dühös lett, hogy odakiáltott, így nem ér, nem fog teljesülni, hiába az egész, mindenki tudja, hogy ordítani kell, mert csak azt hallja meg az Isten. De Réka felé se fordult, sőt Ancsa úgy látta, még mosolyog is, és ettől annyira ideges lett, hogy felrántotta a bugyiját, és már rohant is Rékához, lendületből a földre döntötte, ráült a lány hasára, de aztán nem mozdult, mert Réka nem védekezett, csak a szemét hunyta le, és mozgott a szája, nem mondom el, motyogta, nem mondom el. Hát ne mondd el, felelte Ancsa, és gyorsan felállt, inkább menjünk, gyere, most már indulni kell, és megfordult, elsétált jó messze, nézte a nap narancs foltját a vízen. Amikor visszaindult, először nem értette, mit lát, miért lett Réka olyan fehér, csak ahogy közeledett, akkor vette észre, hogy a lány lehányta magáról a ruhákat, ott feküdtek mellette halomban. És aztán meglátta a kígyókat is, vörös és lila kígyókat, ott vonaglottak Réka mellén, hasán, sovány combjain. Ancsa olyan közel ment, hogy érezte a lány testének keserű szagát, kinyújtotta a kezét, s ujját finoman végighúzta az egyik tekergőző, vérző szélű csíkon, kellemes érzés volt. Aztán vetkőzni kezdett ő is, gyorsan, ahogy szokott, dobálta le magáról a ruhát az alkonyatban. A víz hideg volt, de nem fáztak, összebújtak, szorosan fogták egymást, hallgatták a fák zúgását, és Réka észrevette, hogy furcsán esteledik: fekete foltok zuhannak az égből, és lassan beborítanak mindent a tó körül. Visszatalálunk a sötétben, kérdezte. Kitalálunk innen? Nem tudom, felelte Ancsa. Megsimogatta Réka haját, nagy levegőt vett, behunyta a szemét, és lassan elmerült a vízben.

Lucifer (első változat)

Kistestvért szerettem volna, de végül cicát kaptam, mert azzal is lehet játszani. Tiszta fekete volt, csak a homlokán virított egy fehér folt.
– Hogy fogod hívni? – kérdezte anya.
Vonogattam a vállam, mert nem jutott eszembe semmi név.
– Azt se tudom, hogy kisfiú vagy kislány.
– Fiú – mondta apám, aki az ajtóban állt, és cigarettázott.
– Akkor hívjad Lucifernek – mondta anyám.
– Azt nem tudom, mit jelent.
– Az az ördög – felelte anyám. – Lucifer az ördög, és ez a macska pont úgy néz ki. A fiúk azok mind kis ördögök úgyis. Az vagy te is.
Így lett a cicából Lucifer, és először nem szerettem, mert az jutott eszembe, hogy kistestvér helyett van. De aztán megkedveltem, mert olyan érdeklődve nézett mindig, mintha meg akarná kérdezni, hogy érzem magam, meg mi volt velem az iskolában. Más úgyse kérdezte, mert a szüleim akkoriban sose értek rá. Ezért hát elmeséltem mindent Lucifernek, aztán rákötöttem egy madzagra egy ceruzát, és azt rángattam előtte, ő pedig kapdosott utána a mancsával. Így játszottuk mindig végig a délutánt.
Már majdnem féléves volt a Lucifer, amikor anya egyszer csak azt mondta:
– Ki kell herélni.
Nem tudtam, hogy mi az a kiherélés, erre anya elmagyarázta, és én úgy megijedtem attól, amit mondott, hogy meg se tudtam szólalni, csak a fejemet ráztam. Apa közben bejött a szobába, és ő is a fejét rázta.
– Nem kell kiherélni. Az egy nagyon kegyetlen dolog.
– Akkor majd elkódorog, és jól agyonverik – így anyám. – Ezek elmennek a világ végére is a lány macskához.
– Hát majd visszajön – mondta apám.
– Ne okoskodjatok – mondta anyám. – Nekem lesz igazam.
És aztán Lucifer tényleg elkódorgott, de ezt csak én vettem észre, mert a szüleim akkor se értek rá. Csak negyedik nap mondta anyám:
– Tudtam, hogy a kurva dög el fog menni.
És sírva is fakadt rögtön, és kiment a szobából.
Aznap este láttam a tévében egy filmet, amiben egy lány azért imádkozott, hogy a szerelme ne haljon meg a háborúban, és akkor én is imádkoztam lefekvés előtt, hogy jöjjön vissza hozzánk a Lucifer. És működött is az ima, csak az volt a baj, hogy nem mondtam, hogy ugyanolyan egészségesen jöjjön vissza, ahogy elment.
Este volt már, elég sötét, amikor Lucifer nyávogását meghallottam. Ott álldogált az ajtó előtt, és először nagyon örültem, de amikor felém indult, láttam, hogy a két mellső lába kifelé görbül, nem is tudott rájuk állni, csak a két hátsóval lökte magát előre. Akkor berohantam apáért, ő is megnézte a Lucifert, és azt mondta, hogy ez a macska biztos napokig jött haza, és hogy valaki jól megrugdosta, úgy törhetett el a lába. És hogy mi vagyunk a hibásak, mert el lett babázva a cica, ő mondta is anyának, hogy ezt így nem szabad. Hogy a Lucifer azt hitte, hogy minden ember olyan jó, mint én, és nagy bizalommal ment oda egy idegenhez, aki aztán belé is rúgott rögtön.
Erre nem tudtam mit felelni, csak elkezdtem sírni, anyám meg üvölteni kezdett apával, hogy miért kell ilyeneket mondani. Apa akkor a karjába vette a cicát, autóba ült, és elvitte a kórházba. Mi pedig anyával addig a konyhában várakoztunk, és anya még jobban sírt, mint én. Csak két óra múlva jött haza apa, és azt mondta, nem sikerült a cicát megmenteni, nagyon sajnálja, és kiment a szobából. Anya utána ment, és hallottam, hogy sokáig kiabálnak egymással, azt gondoltam, a Lucifer miatt, hogy nem vigyáztak rá eléggé. Aztán hirtelen csönd lett, és apa egy nagy bőrönddel lépett ki a szobából. Megállt előttem, és csak nézett.
– Nem szabad sírni – mondta végül, és láttam, hogy elkezd folyni a könnye. Aztán adott két puszit, és kiment az ajtón. Ebben a pillanatban anyám felüvöltött a szobában, de olyan hosszan, mintha nem is akarná abbahagyni, aztán magára csapta az ajtót.
Egy ideig vártam, hogy anya kijön majd a szobából, és akkor beszélgetünk kicsit, de nem jött, úgyhogy megmosakodtam, lefeküdtem az ágyra, és a Luciferen gondolkodtam. Végül elaludtam, és azt álmodtam, hogy délután van, és jókat játszunk a cicával, rángatom előtte a madzagra kötött ceruzát, apa és anya meg az ajtóból néz minket. Aztán arra ébredtem, hogy anya az ágyam szélén ül, és a hajam simogatja.
– Igazad volt – mondtam anyának. – Ki kellett volna herélni, és akkor nem megy el sehova. Akkor még most is itt van velünk.
Anya nem felelt, csak simogatta a hajam nagyon sokáig. Aztán felállt, és én azt hittem, már nem is mond semmit, de az ajtóból még visszafordult.
– Majd lesz egy másik Lucifer.
És kiment a szobából.

Lázánó és Bíborka (első változat)

Téli éjszakákon, amikor a zajok és a hangok is megfagynak, és szürke csend gomolyog, néha feltűnik egy furcsa alak az utcán. Szinte meztelen, csak apró, hófehér nadrágot visel, s nagy fekete csizmát a lábán, amellyel házakat lép át. Futhatsz utána, sose éred utol, kiáltozhatsz utána, meg se hallja. És ahol elhalad, megolvad a jég, csizmája nyomait tócsák őrzik. Járja a világot, de már senkin nem segít. Valaha úgy hívták, a jótevő, de már régen nincsen neve, elvesztette azon a napon, amikor megpróbált segíteni Bíborkán.
Mindez a messzi északon történt, a Zuzmó-hegység lábánál, Hidegföldén, ahol még a jegesmedvék is állandóan köhögnek. Hidegfölde királya akkoriban a híresen rosszkedvű Mínusz király volt. Nem csinált semmit, egész nap a fűthető trónszékén ült, zsályateát ivott, és didergett. Lábát, amelyen triplán bélelt, rókaprémmel borított csizmát viselt, egy kályha fölé tartotta, ezért a trónteremben rettenetes szag terjengett. Mínusz király arra gondolt, jó volna melegebb országba költözni, de hát ott nem lehetne király, és ettől megijedt, mert máshoz nem értett. Úgyhogy jobb, ha itt marad Hidegföldén. És hát Bíborka…
– Jaj, az én pöttöm Bíborkám… – sóhajtott fel Mínusz király. Mindennap százszor is kimondta ezt, de sosem fejezte be a mondatot, már maga sem tudta pontosan, mit akar mondani. Ilyenkor olyan szomorú lett, hogy csak a tea tudta kicsit megvigasztalni. Akkor is éppen zsályateát ivott, amikor nyílt a trónterem ajtaja, és beléptek rajta a testőrei. Egy sovány legényt kísértek maguk előtt, akin egyáltalán nem volt ruha, csak két hatalmas csizma.
– Ő az a híres Lázánó – mondta a kapitány, és befogta az orrát, hogy ne érezze az égett csizma bűzét. – Elhoztuk, ahogy király uram kérte.
Mínusz király figyelmesen megnézte a fiút.
– Azt mondják, Lázánó – szólt hozzá –, hogy te mindenkin csak segítesz. És mégse telik neked még egy szakadt ruhára se? Hiszen így megvesz az Isten hidege.
Lázánó elmosolyodott.
– Uram királyom, nem a szegénység miatt nem hordok ruhát. Gyerekkorom óta láz gyötör, úgy érzem, menten elégek, s csak az tud hűsíteni, ha segíthetek valakin. Ezt a hétmérföldes csizmát ajándékba kaptam az egyik jótettemért, ebben járok országról országra. Most északon kóborolok, a hideg hűti a véremet.
Mínusz király úgy bámulta Lázánót, hogy észre se vette: már lángol a csizmája. A testőrei ugrottak oda, hogy eloltsák.
– Értesz a betegségekhez, Lázánó?
– Kicsit tudok gyógyítani – bólintott a fiú.
– Jól van. – A király lemászott a trónszékről, és a testőrökhöz fordult. – Adjatok rá legalább egy nadrágot. Így mégsem jöhet velünk, hiszen a lányomhoz indulunk.
Lázánó felhúzott egy nadrágot, és szótlanul követte Mínusz királyt és a testőröket. A palota homályos folyosóin haladtak, és Lázánó azon törte a fejét, milyen lehet egy igazi királylány. Úgy képzelte, csakis különös lény lehet, talán napsugarak állnak ki a hajából, a bőrének barackillata van, és olyan piros a szája, mint a friss cseresznye.
A folyosó falán vastag csövek kanyarogtak, a palota hatalmas kályhájából ezek vezették a forróságot Bíborka lakosztályába, amely a palota legmagasabb tornyában volt, közel a naphoz. Kinyílt az ajtó, és Lázánó csodálkozva látta, hogy a falakat könyvek borítják, a föld is tele van szórva velük, itt-ott könyvtornyok álltak egymás mellett. A királylányt csak sokára vette észre: vékony teremtés volt, az ablakban ült, és éppen olvasott. Amikor meglátta Lázánót, félretette a könyvet, halványan elmosolyodott, és így szólt:
– Már vártalak. Megálmodtam, hogy jössz, csak egy nadrág lesz rajtad, és segítesz rajtam.
Megdöbbent ezen a beszéden Mínusz király, és remény költözött a szívébe. De nem kérdezhetett semmit, mert Bíborka fáradt hangon így folytatta:
– Menjetek ki. Egyedül akarok maradni a megmentőmmel.
Amikor a király és testőrei kimentek a szobából, Lázánó alaposan szemügyre vette a lányt. És lám: a szája tényleg úgy piroslott, mint a cseresznye, a bőrének barackillata volt, és ahogy az ablak előtt ült, tényleg úgy látszott, hogy halvány napsugarak állnak ki a hajából.
– Bármit megteszek érted – mondta Lázánó elszántan.
Bíborka a fiúra mosolygott.
– Annyit olvastam már a szerelemről, hogy végre én is érezni akarom. Legyél velem nagyon kedves, akkor biztosan megszeretlek.
Onnantól kezdve Lázánó mindennap bejárt a királylány szobájába, beszélgettek, nevetgéltek, felolvastak egymásnak, és óriási tornyokat építettek a könyvekből. Bíborka hófehér szövetet kért az apjától, és néhány hét alatt csinos inget és nadrágot varrt belőle Lázánónak. A fiú boldogan hordta a ruhát, mert a királylány közelében elmúlt a láza, kellemes hűvöset érzett, ha ránézett.
– Én akartam segíteni neked, és te segítettél nekem – mondta egyik nap Bíborkának. – Eddig nem volt saját életem, csak a mások boldogságának örülhettem. De most végre olyan vagyok, mint a többiek. Azt hiszem, szeretlek. Te is ezt érzed?
Nézte a lány a ragyogó szemű fiút, és nagyot sóhajtott.
– Én attól félek, Lázánó, hogy talán nem is tudok igazán szeretni.
– Nem baj – felelte a fiú, de azért elég szomorú volt.
– Azt nem sajnálom, hogy meghalok – folytatta Bíborka –, mert aztán már minden sokkal szebb lesz. Olvastam erről. Azért vagyok csak rosszkedvű, mert velem soha nem történik semmi.
– Én talán semmi vagyok? – kérdezte sértődötten Lázánó. – Én történtem veled.
– Persze – felelte Bíborka. – Ez nagyon jó. De olvastam, hogy más királylányokat el szokott rabolni a sárkány, meg elvarázsolja őket a boszorkány, szóval igazából is élnek, nem csak a képzeletükben. Engem nem fog elrabolni senki.
– Ebben sosem lehetsz biztos – felelte Lázánó.
Másnap Bíborka rettenetes döngésre-dobogásra ébredt, úgy remegtek a torony falai, mintha rá akarnának dőlni. Amikor kinézett az ablakon, a hétfejű sárkányt pillantotta meg, amint a palota előtt áll, és tüzet okád.
– Nyisd ki az ablakot, királylány, mert én most elrabollak! – bömbölte a sárkány. – Ha nem nyitod ki, földig rombolom a palotát!
Bíborka először csak ijedten pislogott, aztán összeszedte magát, és kikiabált az ablakon:
– Kinyitom szívesen, de szerintem te nem miattam jöttél, mert én csak negyvenhárom kiló vagyok, és halálos beteg is egyébként, és főzni se tudok, és nem vagyok szép egyáltalán, szóval szerintem te nem engem akarsz elrabolni, hanem egy másik királylányt, csak rossz címre jöttél.
Megdöbbent kicsit a sárkány, de aztán megköszörülte a torkát, és azt harsogta:
– De bizony érted jöttem, negyvenhárom kilós királylány, és el is rabollak, és csak reménykedhetsz benne, hogy egyszer lesz egy dalia, aki visszarabol. Na, nyisd már az ablakot, mert odapörkölök mindjárt!
Megrémült Bíborka ezektől a szavaktól, és gyorsan kinyitotta az ablakot. Abban a pillanatban benyúlt rajta a sárkány a mancsával, megragadta őt, a hóna alá csapta, és nyargalt vele hetedhét országon át.
Biborka sokáig nem merte kinyitni a szemét, csak azt érezte, hogy fázik, és lobog a haja. Aztán melegebb vidékre értek, s már élvezte az utazást, nézte az alatta elsuhanó színes házakat, és meg volt illetődve, hogy őt most végre tényleg elrabolták. Csak attól félt, hogy amikor a sárkány meglátja, hogy ő mennyire vékony, és kiderül, hogy tényleg pocsék szakácsnő, akkor dühében rögtön megeszi.
De a sárkány kedves volt Bíborkával, finom ebédet főzött neki, s a lánynak alig akadt dolga, csak függönyt kellett hímeznie, meg öntözni a virágokat. Este pedig a sárkány a saját verseskötetéből olvasott fel Bíborkának. Csak egyetlen napot töltöttek együtt, mert másnap reggel megérkezett Lázánó a hétmérföldes csizmában, hogy kiszabadítsa a királylányt.
– Gyere ki, te hülye dög, mert ma sárkányhúst akarok ebédelni! – ordította Lázánó, aki teljesen pucér volt, mert Bíborka nélkül megint láz gyötörte.
– Izé – mondta a sárkány. – Ez a véres küzdelem nem finom hölgyeknek való. Maradj itt bent, kedvesem, amíg elintézem. Aztán felolvasok neked az eposzomból.
Azzal kiment, és kezdetét vette a viadal. Ijedten hallgatta Bíborka a rettentő hangokat, a jajgatást és nyögéseket, de aztán kinézett titokban az ablakon, és láss csodát: Lázánó és a sárkány nem egymást kaszabolták, csak a sziklákat ütötték a karddal, és óbégattak hozzá. Bíborka kicsit elszontyolodott, mert akkor ez mégse igazi rablás, csak olyan megrendezett, de azért jólesett neki, hogy a fiú ennyire törődik vele.
– Megöltem a sárkányt! – újságolta később Lázánó, és Bíborka úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a sárkány nem halt meg, és elég hangosan szuszog.
– Köszönöm, hogy megmentettél – mondta kedvesen a fiúnak, és adott neki két puszit. Aztán kézen fogva indultak haza. Langyos szél fújt, sütött a nap, és Bíborka a fiú vállára hajtotta a fejét.
– Legalább tíz éve nem voltam kívül a palotán. Úgy szeretem ezt most, ahogy a szellő végigsimít az arcomon.
Lázánó látta, hogy Bíborka nagyon sápadt, és mintha a térde is rogyadozott volna. A karjába akarta venni a lányt, de nem volt rá ideje, mert hatalmas árnyék vetődött rájuk, és dörgő hang harsogta az ég felől:
– Melyikőtöket faljam fel először?
Egyszerre néztek fel, és Nanót, az emberevő óriást pillantották meg. Bíborka rásandított Lázánóra, hogy vajon ez is megszervezett bonyodalom-e, de rögtön látta, hogy nem, mert Lázánó szeme félelemmel volt tele. A lány gyenge szíve hevesen dobogott, de nem hiába olvasott annyi könyvet, támadt egy ötlete. Összeszedte minden erejét, de így is olyan halkan beszélt, hogy az óriás lehajolt hozzá.
– Azt javaslom, egyszerre egyél meg mindkettőnket – mondta Bíborka. – Mert őrajta több a hús, de én vagyok az ízletesebb.
– De hát azt hogyan? – vakarta busa fejét Nanó. – Sose ettem még egyszerre két embert.
– Ez a derék vitéz a karjába vesz, és akkor be tudsz kapni bennünket egyetlen harapással. De előtte felhúzza a szalonnabőr csizmáját, az fog csak neked igazán ízleni!
Megnyalta Nanó a szája szélét, és bólintott.
– Gyerünk, emberfia, kapd föl azt a sovány lányt!
Belebújt Lázánó a hétmérföldes csizmába, karjába vette Bíborkát, és így szólt:
– Na viszlát, te hülye behemót!
Azzal lépett egyet, és túl volt hetedhét határon. Most még gyorsabban haladtak, mint amikor Bíborka a sárkánnyal utazott, és a lánynak nagyon tetszett a sebesség. Szédült, mégis úgy érezte, biztonságban van a fiú karjában.
– Hú, ez izgi volt! – mondta kipirult arccal. – Azt hittem, megkajál bennünket.
– Én is – felelte mosolyogva Lázánó. – Érzed, hogy suhanunk?
– Érzem bizony! – felelte boldogan a királylány, aki alig tudta túlkiabálni a szél zúgását. – Kiszabadítottál – mondta mosolyogva, és lehunyta a szemét. – Most végre igazán szeretlek.
Lázánó szíve nagyot dobbant. Közel hajolt a lányhoz, hogy hallja, hátha mond még neki valamit. De nem mondott. Bíborka hallgatott, s nem nyitotta ki többé a szemét. Az arcán ott maradt a mosoly.
A királylányt másnap reggel temették el a palota udvarában, egy egyszerű jégsírba. Lázánó levette magáról a hófehér inget, csak a nadrágot tartotta meg, szárait leszakította, hogy ne legyen benne annyira melege. Aztán felhúzta a hétmérföldes csizmát, és eltűnt az északi ködben. Azóta járja a világot. Azt mesélik, néha meglátogatja Mínusz királyt, aki lemondott a trónról, melegebb országba költözött, és zsályát termeszt a kertjében. Hideg téli estéken kiül a teraszra, és sóhajtozik.
– Jaj, az én pöttöm Bíborkám… – mondogatja, de sosem folytatja, csak iszik pár korty zsályateát. Aztán összehúzza magán a kabátot, és bámulja a kavargó, csillogó hóesést.