A király utolsó levele

Tisztelt Grimm uraságok!

Szerettem uralkodni, parancsot osztani, aranyat számolni, gyógylikőrt inni, eperlekvárt enni, játszani egy parti sakkot, de a legjobban szerettem a királynővel sétálni a palota kertjében. Boldogan éltünk, ahogy egy mesebeli királyi párhoz illik. És ma reggel arra ébredtem, hogy nincs tovább. Tudják, Grimm uraságok, már betöltöttem a kilencvenet, összesen egy fogam maradt, az is mozog, menni se tudok már, a szememre hályog nőtt, alig látok, ezt a levelet is diktálom. S ahogy így fekszem az ágyamon, szinte vakon, remegő kézzel, egyre többször eszembe jut az önök híres mondata: "Boldogan éltek, amíg meg nem haltak". Kérdeztem is múltkor a feleségemet, aki szintén nincs jó bőrben mostanság, pedig vadító szépség volt valaha, hogy mit is jelent ez igazából. Hogy vajon pontosan a halálunkig leszünk boldogok? Tehát kacagunk, hahotázunk, aztán egyszer csak jön a kaszás, és egy pillanat múlva már felakadt szemmel fekszünk? Vagy előtte még lesz idő elszomorodni? És ez a többes szám is magyarázatra szorul, Grimm uraságok. "Boldogan éltek, amíg..." Ez azt jelenti, hogy én és a feleségem egészen egyszerre halunk meg? Esetleg egymás kezét fogva? Fontos lenne tudni, mert akkor már most megragadnám a kezét. S vajon a halál mikor jön? Esetleg viccekkel kell várnunk, s nagyokat kell nevetnünk, miközben megállítja a szívünket? Legyenek kedvesek megírni a választ, kedves Grimm uraságok. Mert úgy akarom, ahogy kell, ahogy egy mesebeli királyhoz illik. Ha ez a szabály, akkor kacagva, mókázva, a röhögéstől fetrengve. Csak siessenek, kérem, mert már közeledik, éppen rám fúj valami büdös hideget, a feleségem is érzi, itt kószál körülöttünk, mi meg nem tudjuk, hogy kell illően meghalni itt a mese végén. Próbálunk kacagni, nagyon igyekszünk, de elkelne egy kis biztatás, mert fáradunk, fáj a nevetés. Most már mindegy, uraságok, nem kell választ írni. Már fogom a királyné kezét. Mosolygunk. Köszönjük a mesét, Grimm uraságok, itt a vége, fuss el véle. Akkor most. Meghalunk.