Hanna és az Isten

Volt valaha egy szerfölött vallásos ország, hol a püspök úr egy napon beült az aranyszínű autójába, és útnak indult, hogy mindenkit megkérdezzen arról, vajon hiszi-e az Istent. És akivel csak találkozott, mindenki azt felelte neki fennhangon, hogy bizony hiszi az Urat, ki érette halt meg a keresztfán. Ki így mondta, ki egyszerűbben, ki meg olyan zengzetes nyelven vallotta meg hitét, hogy a püspök úr éppen csak annyit értett belőle, hogy itt bizony erős hittel találtatott szembe. Így vetődött el a püspök úr egy poros kisvárosba, annak is utolsó szegletébe, hol egy kicsiny boltban, egy nagy pénztárgép mögött üldögélt egy leány, kit Hannának neveztek. Fejére kendőt kötött, így rejtette el loboncos haját, és zöld szemével egyenest belenézett a püspök úr szemébe, mikor az feltette neki a kérdést: „Hiszed-e, leányom, az Istent?” Hanna megvonta a vállát, és azt felelte: „Ez az én dolgom.” Eltátotta száját a püspök úr, újra és újra feltette a kérdést, de a leány egyre csak ezt a választ ismételgette. Akkor a püspök úr intett a sofőrjének, aki kirántotta Hannát a nagy pénztárgép mögül, belökte a nagy aranyszínű autó hátsó ülésére, és aztán meg sem álltak a püspöki palotáig. Útközben a püspök úr végig a hitéről faggatta Hannát, de ő csak fejét rázta, és bámult ki az ablakon. Végül mit volt mit tenni: kitették a leányt a palota előtt, ő pedig hazagyalogolt.

Nagy rejtély, hogyan terjedt el aztán a kisvárosban, hogy Hanna nem hiszi az Istent. Talán a püspök üzente meg, talán más, de már másnap elfordultak tőle az emberek az utcán, a boltban pedig nem abba a sorba álltak, ahol neki kellett fizetni. A harmadik napon egy öregasszony felpofozta az utcán, a negyedik napon egy suhanc fellökte, az ötödik napon pár alak megverte, mikor hazafelé tartott a boltból. A hatodik napon nem bántotta senki, de mikor a hetedik napon egy asszony a templomból hazafelé mentében találkozott vele, erőst gyalázni kezdte. Hanna, kinek csupa seb volt az arca, némán hallgatta az asszonyt, aztán egyszerre csak szemen köpte. Akkor az asszony három fia úgy helybenhagyta a leányt, hogy még órákkal később is ott feküdt vérben a templom közelében. Végül az atya vitte haza, ki könyörögve kérte, hogy vallja magát hitesnek a gyülekezet előtt, és akkor véget érhet szenvedése. De Hanna összeszorította száját, s a fejét rázta.

Néhány nap múltán a városkában haláleset történt: az asszony, kit Hanna szemen köpött, ágynak esett, és pár órára rá meghalt. Mielőtt lecsukódott volna a szeme, utolsó leheletével mondott valamit fiainak, kik még aznap este, pár órával anyjuk halála után, fokhagymafüzért akasztottak nyakukba, benzinnel teli kannát meg lobogó fáklyákat kaptak kezükbe, s elindultak Hanna házához, hogy a „sátán kurváját”, ahogy ők nevezték, kiirtsák ebből a világból. Nem találták otthon a leányt, ezért dühükben felgyújtották a házat, mely oly gyorsan lángra kapott, hogy már ők maguk sem tudtak menekülni, s mindhárman benn égtek a házban, keserves kínhalált halva.

Mikor Hanna hazaért, rendőrök kapták közre, s még aznap éjjel börtönbe rekesztették, mert százan vallották eskü alatt, hogy ő gyújtotta rá a fiúkra a házat, s a kénköves bűzű tűz középső ujjának vörösen izzó végéből tört elő. Mások pedig tudni vélték, hogy a Hanna köpetében, amely a szegény elhalálozott asszonyt érte, a sátán fülzsírjából erjesztett gyilkos méreg leledzett. S akkor beidézték a rendőrök a vénasszonyt, ki pofon vágta Hannát, meg a suhancot, ki fellökte, és jelentkeztek azok is, kik megverték, és az emberek hősként ünnepelték mindnyájukat. Ők pedig szentül fogadták, hogy ha a hitetlen leány valaha kiszabadul a börtönből, saját kezükkel fojtják meg, verik agyon, esetleg négyelik fel.

Nem lehetett kétséges, hogy Hanna hóhérkézre jut, hiszen még a leány ügyvédje is erre biztatta a bírákat, bűzös leheletű boszorkánynak nevezve védencét. Tömve volt a tárgyalóterem, Hanna ezúttal nem viselte a kendőt, s a férfiak szájukat nyalogatva ámultak, hogy mily gyönyörű, s azt találgatták, vajon érintetlen-e még, az asszonyok pedig irigykedve mondták egymásnak, hogy a sátán kölcsönzi neki ezt a gonosz és bűverejű szépséget. Csak a gyermekek nem értették, mért gyűlöli mindenki ezt a bájos leányt. De mikor a felnőttek kiabálni kezdtek, velük kiabáltak ők is lelkesen: „A-kasz-tó-fa, a-kasz-tó-fa!”

Hannát az emberek nagy megelégedésére a kisváros főterén, egy sebtében ácsolt bitófán végezték ki. Hamar végrehajtották az ítéletet, egyetlen furcsa pillanat akadt csupán, mely említésre méltó. Mikor a hóhér megkérdezte a leányt, hogy vajon meg akarja-e bánni förtelmes bűneit, Hanna előbbre lépett a pódiumon, és így szólt:

„Mikor kisleány voltam, álmomban megjelent nekem az Úr, s azt mondotta: szeretlek téged, Hanna, és hiszek tebenned, mert érzem a hitedet, s áldásom lesz minden mozdulatodon, minden igeneden s minden tagadásodon, minden mosolyodon. Ne vedd szádra feleslegesen a nevem, s eljön majd az idő, amikor sok-sok ember előtt vallod meg a te hitedet, és álmélkodás lesz jutalmad és csodálkozás, de késő leend majd. És akkor eljössz hozzám, és én éppen annyira foglak szeretni, mint nem szeretett senki életedben.”

Ezt mondta Hanna, s az emberek tényleg elcsodálkoztak egy pillanatra, de aztán úgy tettek, mintha nem értették volna a szavakat, sokan a zúgó szélre panaszkodtak meg a rossz hallási viszonyokra, a polgármester pedig intett a hóhérnak, ki Hanna nyakába dobta a kötelet, és kirúgta lába alól a széket. S aztán ott ringatózott a halott leány, kibontott göndör hajjal, sápadtan a kötélen, keze-lába meg-megrándult. Akadtak páran, kik elégedettek voltak a látvánnyal, de a többség csalódottságot érzett, többet vártak az akasztástól, maguk sem tudták, mit, talán hogy az ördög visítva tépje fel Hanna szép mellén a ruhát, és kiugorjon szívéből egyenest az emberek közé. Végül lassan, beszélgetve és csalódottan szétszéledt a tömeg. A kisváros boltjába pedig harmadnapon felvettek egy új pénztárost: egy ijedt tekintetű, zavartan mosolygó, szelíd arcú kisleányt.