21 gramm

Létezik egy teátrális, érzelmes, sőt érzelgős műfaj, melynek tévés mutációi karmaik közt tartják a világ unatkozó háziasszonyait. A műfajt melodrámának nevezik, elvadult mutációit pedig szappanoperának. A rendezők általában félnek a melodrámától, mert könnyű elrontani, a rossz melodráma pedig a világ cikije: gyomorforgató, szirupos és ellenszenves. Szabályai nem olyan jól leírhatók, mint a vígjátéké vagy a krimié, muszáj vele bajlódni, ezt a giccsbe hajló műfajt erős kézzel meg kell zabolázni, sablonjait hidegvérrel el kell dobni. Közepes filmes erre aligha képes, ehhez bátor, eredeti rendező kell. A mexikói Alejandro González Inárritu pont ilyen: szétszedte a melodrámát, aztán úgy rakta össze, hogy alig lehet ráismerni.
Ha az ember a 21 gramm tartalmát próbálja leírni, annyi tragédiával szembesül, amennyiből egy dél-amerikai tévéregény két évig megél. A film szenvedélyes, jólelkű hőseinek élete egy autóbaleset következtében fonódik össze. Az egyik főszereplő a gyermekeit és férjét elvesztő anya, a másik a szívátültetésen átesett meggyötört nihilista, a harmadik a börtönt megjárt, vallásos családapa, aki balesetet okoz. A tér és idő radikálisan szabad kezelése miatt a történet csak a film végére áll össze, amíg a helyére nem kerül minden filmes-kirakós, halvány a teljes kép, csak a részletek tiszták és élesek. A szerkezet megfosztja teatralitásától a történetet, a rendező tudatosan a téma ellen dolgozik: nincsenek hatásvadász zenei betétek, a képek fakók, alulvilágított az egész film, mintha a napfény hiába igyekezne betörni a történetbe. A két mexikói operatőr kerüli a statikus beállításokat, az örökké mozgó kézikamera zaklatottá, néhol agresszívvá teszi a képi világot. Inárritu lassan vezeti be a nézőt a történetbe, a szereplők nagyobb indulati kitöréseit csak akkor mutatja meg, amikor már belénk fészkelte magát a film szomorkás hangulata, amikor már gátlások nélkül át merjük adni magunk érzelmeinknek, az alkotás érzelmességének.
Sean Penn játékstílusának eddig alapeleme volt a harsányság, annál meglepőbb, milyen visszafogott és eszköztelen most. Mindegy, hogy éppen beszél, ordít, vagy csak néz, folyamatosan árad belőle a fájdalom. Úgy játssza el a boldogtalan szívbeteget, hogy nem érhetők tetten színészi manírok: egy szeretni való, tönkrement fickót látunk, akit még utoljára felemel a szerelem. Naomi Watts játéka szintén attól jó, hogy nem csinál attrakciót a szerepéből, nem akar nagyot játszani. A gyermekeit elvesztő anya - akinek nőiessége még személyisége romjain is vadul burjánzik - pont attól lesz hiteles, hogy nem kiabálja világgá bánatát. A harmadik szerepet nem lehet visszafogottan játszani, a börtönt megjárt Johnnak lételeme a féktelenség, az indulat, a düh. A férfi, akit a meghízott, öregebbre sminkelt Benicio Del Toro játszik, vergődik a lelkifurdalástól. A szenvedés látványra is rémisztő, a hatalmas, kétségbeeséstől remegő test szinte betölti az egész vásznat. John fizikai valójának rettenete akkor sokkolja igazán a nézőt, amikor a férfi fel akarja kötni magát, de súlya alatt kiszakad a cső a falból.
Ez a remek film egyetlen dologgal marad adós: a katartikus pillanattal. A sajátos szerkezet megmenti attól, hogy rossz melodráma legyen, de azt sem engedi, hogy folyamatos fokozás után egyetlen érzelmi csúcspontban teljesedjék ki. Alejandro González Inárritu filmje halk melodráma, melynek épp a legcsöndesebb pillanatai vannak tele a legtöbb fájdalommal. A szereplők magukban ordítanak, befelé sírnak, és a néző is hasonlóan jár: nem tör ki belőle a fájdalom, csak őrli őt legbelül, kegyetlenül és felemelőn.
Mozinet, 2004. május