A thaiföldi Tarantino (A Fekete Tigris könnyei)

A thaiföldi Tarantinót Wisit Sartsanatiengnek hívják. Ugyanúgy, ahogy az amerikai Quentin Tarantino szétszedte a régi jó közhelyes krimiket, és másképpen összerakva, hangsúlyait eltolva, megrendezte a Ponyvaregényt, ugyanúgy állítja feje tetejére Sartsanatieng is a klasszikus thai melodrámát. Mintha a fröcskölő vérhez való vonzalmuk is közös lenne, bár az elképesztő mészárlások bemutatásában Sartsanatieng fölülmúl minden amerikai rendezőt. A Fekete Tigris könnyei a címe annak a humorral és sajátos akcióvonulattal dúsított melodrámának, amely széttöredezett, viszszaemlékezéses szerkezetével, vad színeivel, ironikusan közbevettet felirataival és egzotikus zenéjével a magyarországi filmkínálat legkülönösebb darabja.
Nehéz eligazodni a film sajátos, idegen világában. Fél óra is eltelik, mire valamennyire külön tudom választani, mi a vicc és mi a komoly a történetben. Ami az első pillanattól lenyűgöz, azok a színek: harsányak és mesterkéltek, de gyönyörűek. Hangulatában a film régi hollywoodi mozikat idéz, amelyek korai Technicolor színekben ragyognak, és szabadban játszódó jeleneteik láthatóan műteremben készültek. Itt is stúdiókék színű az ég, szándékoltan óriási a hold, és néha színházi díszletek között járkálnak a szereplők. A különös képi világ nevettetően eltúlozza, és ezzel elviselhetővé teszi a film elvadult tévéregényekbe illő fordulatait: hirtelen megkötött és felbomló barátságokat, árulást, hűséget és vérbosszút. Lassan kibomlik egy humorral átszőtt, de mégiscsak megrázó szerelmi történet. Egy előkelő származású lány és egy parasztfiú vonzódik egymáshoz, de nagyon. A rendező alig ringat el szép képeivel és szívhez szóló dallamokkal, máris westernfilmzene hangzik, cowboykalapos alakok tűnnek fel, leugranak a lóról, és vállról indítható rakétával tüzelnek. Merthogy Fekete Tigris, az ifjú szerelmes időközben bandita lett. Képi viccek, látványos csetepaték váltakoznak a legőszintébb, legszebb szerelmi vallomásokkal. Ilyen egy thai ponyvaregény.
Bár jókat nevetek, és hitetlenkedve nézem a véres jeleneteket - csak úgy röpködnek a leszakított kezek és lábak -, a látszólag gúnyolt melodráma hat rám leginkább. Nem véletlenül: a merész látásmódú rendező valójában roppant hűséges ahhoz, amit kifiguráz. A főszereplők egy hagyományos melodrámában is megállnák helyüket: játékuk ripacskodástól mentes, Chartchai Ngamsan jóképű és sportos, Stella Malucchi pedig hibátlan szépség, szinte festi őt a kamera. A melodráma ereje átsüt az irónián, a rendező legszebb víziója az a vérvörös vizű, kanyargó folyó, amelyben a fiú fuldokló szerelme után kutat. Sartsanatieng végig ragaszkodik a műfaj jól bevált dramaturgiájához, erre építi rá humoros-groteszk jeleneteit, filmje befejezése is a melodráma szabályait követi. Ez a befejezés ugyan mérsékelten hatásos, mert a tucatnyi poén addigra már kikezdte a film drámai erejét, ám ezt a furcsa románcot lehetetlen másképp lezárni, a történet így lesz kerek. Sartsanatieng sikeresen továbbgondolta és szellemesen, eredeti módon megújította azt a műfajt, amelynek tévés mutációi - a szappanoperák - karmaikban tartják a világot. (Forgalmazza a Budapest Film.)
Népszabadság, 2002. január 4.