A vesztes zsaru balladája (Az ígéret megszállottja)

Jack Nicholson négy évvel ezelőtt fellibbent a színpadra, átvett egy Oscar-díjat, és eltűnt. Három éven át mozifilm közelébe se került, a nagy visszatérés tavaly történt, és nem sikerült túl látványosra. Új filmje, Az ígéret megszállottja bukás volt Amerikában. A rendező, Sean Penn még reménykedhet, hogy munkája az óceánon túl sikeresebb lesz, hiszen a sztori Európából jön. Friedrich Dürrenmatt forgatókönyvéből - amelyet az író később regénnyé is átdolgozott - először a magyar Vajda László forgatott izgalmas krimit Svájcban. Penn mozija már a Dürrenmatt-sztori hatodik variációja, a remake-ek között van Fehér György filmje is, a Szürkület.

Sean Penn új rendezése harsány és erőteljes. Míg a könyvben az elsőre súlytalannak látszó események fokozatosan válnak jelentőssé, addig a film már a történések közepette arcunkba ordítja: most épp valami fontos zajlik a vásznon. Penn kameravezetése - főleg a film elején - fontoskodó és hatásvadász. A Nicholson alakította nyugdíjas zsaru alakja először el is veszik a látványos képek és vágások közt, hangsúlytalan marad az a pillanat is, melyben meglátja Ginnyt, a meggyalázott és lemészárolt kislányt. Pedig akkor érzett megdöbbenése az egyik ok, amiért kutatni kezd a gyilkos után. A másik ok az ígéret, amelyet a lány anyjának tesz: elkapja a bűnöst. A regényben az ígéret egy szomorú közjáték része, amely csak az idő múlásával válik a főhős rögeszméjévé. Penn persze tesz róla, hogy feldolgozásában az ígéret pillanatát túlzó, drámai körítés vegye körül.

A néző már csendes átkozódásba kezdene, mikor a film első harmada után jótékony fordulat következik. Előtérbe kerül Jack papa és az ő művészete, Pennről pedig kiderül: bár túlkapásokra hajlamos a filmnyelv használatában, biztos kezű a színészvezetésben. A történet innentől kezdve jó és izgalmas, Jack Nicholson erőteljes színészi jelenléte mellett Penn rendezése nem tűnik többé vadnak, inkább markánsnak. Jack papa első nyugdíjas szerepében bámulatra méltó. Játékában alig van nyoma ismert manírjainak, kedves, de kissé modoros gesztusainak. A hatvanöt éves filmsztár vagányan félredobja a bevált receptet, és kísérletezik. Mániás figurát játszik, ki tudja, hányadszor, de ezúttal szelíden, öregesen duhajkodik. Meglepő eszköztelenséggel mutatja meg, hogyan válik a kőkemény zsaruból szánni való vesztes, az ígéret rabja.

Aki ismeri a regényt, tudja: ennek a sztorinak a végében van a veleje. Dürrenmatt könyvének befejezése annyira nyomasztó, hogy szinte önkínzás olvasni. A svájci film zsaruja megtartja ígéretét - Dürrenmatt azért is írt regényt a forgatókönyv után, mert másfajta befejezést akart. Sean Penn krimijének végéről - a slusszpoén lelövése nélkül - anynyi mondható: zavaróan talányos és pesszimista, nélkülözi az erkölcsi győzelem elégtételét. A befejezés miatt hiányérzettel, a sokféle hatástól zavartan, mégsem rossz érzéssel jössz ki a vetítésről. Nicholson nélkül temetni kellene ezt a mozit, de vele együtt minőségi a változás. Mintha jelenléte kihatna a film egészére: amikor a vásznon van, minden működik, még a fű is zöldebb. Mintha rá figyelve Penn csillapodna, és nem tudna hibázni. Ennyit ér egy jó színész: megment és felemel egy filmet. (Forgalmazza a Best Hollywood)

Népszabadság, 2002. április 26.