Film a színpadon (Ki tudja...)

Nemrég ért véget a Titanic Fesztivál, ahol a megbotránkoztató filmek között vetítettek egy békés munkát is, Jacques Rivette-ét. A francia újhullám hajdani nagy alakja nem olyan ismert nálunk, mint Godard vagy Truffaut, pár filmjét lehetett csak itthon látni, nem is a legjobbakat. Új filmje, a Ki tudja... most itt maradt a Titanic után, talált magának forgalmazót. Csendes munka, nem brutális, nem pikáns és nagyon hosszú. Cselekménye szövevényes, ha az ember el akarja mesélni, elvész a részletekben. Realista drámának indul, sötét termekben, helyiségekben bukkannak fel komor alakjai, és bonyolult viszonyokba keverednek egymással. Aztán lassan - úgy egy óra elteltével - mosolyra húzódik a szánk, a következő órában pedig boldogan merülünk el Rivette játékos, álomszerű világában. Az utolsó fél óra már egészen meseszerű.

Rivette beviszi a moziba a színházat - első filmje óta már sokadszor. Egy depresszióra hajló színésznő és egy színész-rendező közös életébe látunk bele, akik társaikkal Pirandello-darabot játszanak Párizsban, olaszul. Hamarosan belép a történetbe egy Heidegger-kutató és csinos-csábos nője, valamint egy egyetemista lány és csibész féltestvére. Majdnem mindenki flörtöl mindenkivel. Ri-vette stílusosan, nyugodt tempóban, hatásvadászatot kerülve mesél nekünk. Kísérőzene alig van, recsegnek-ropognak a bútorok, sercegnek a papírlapok - mintha színpad nyikorogna a szereplők alatt. Mintha nemcsak a filmbe illesztett sok előadásrészlet, hanem a film maga is színpadon játszódna.

Rivette számára a színház nem kuliszsza, hanem az egyetlen hely, amelyről beszélni érdemes. A szereplők sorra megnézik az előadást és elszakadnak a külvilágtól: a komédia bűvkörébe kerülnek, s annak szabályai szerint kezdenek élni. Kilépnek szürke életükből és egy vígjáték bájos szereplői lesznek. Bájosak, mert gyermekiek: meggondolatlanok, komolytalanok, becsapják és meglopják egymást, de nincs köztük harag. A legkedvesebb alak persze a két színész, aki a többieket a színházba csábítja: Camille és Ugo. A színésznőt alakító Jeanne Balibar nem csinos nő, de megszépül játék közben, szinte démoni lesz. Férjét, a színész-rendezőt Sergio Castellitto játssza el sok iróniával, bő humorral.

Végig érezni, hogy a történet átfordulhat melodrámába, mert a szereplők szenvedélyesek, és szenvedélyük rombolni, pusztítani tud. De Rivette úgy intézi, hogy érzelmeik ne egymás ellen, hanem egymás felé hajszolják őket. Elemeli hőseit és a történetet a földtől. A befejezés kedves, de túl artisztikus, gyönyörködtet, ám magamra hagy. Pont a záróképből hiányzik az az üdítő, sötét árnyalat, amely az egész filmet olyan érdekessé tette. A csalódott nézőnek eszébe jut az utolsó előtti jelenet, amelyben párbajt vív egymással Ugo és a Heidegger-kutató. Mintha Rivette két énje harcolna: a filmcsináló és a filmkritikus, aki hajdan komoly cikkeket írt a Cahiers du Cinémába. A párbaj kimenetele már akkor sejteti, hogy ez az eredeti, jó film súlytalanul ér majd véget. Rivette mosolyt fest a szereplők szomorú arcára, és elnapolja a tragédiát. (Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány)

Népszabadság, 2002. november 15.