Nemrég ért véget a Titanic Fesztivál, ahol a megbotránkoztató filmek között
vetítettek egy békés munkát is, Jacques Rivette-ét. A francia újhullám hajdani
nagy alakja nem olyan ismert nálunk, mint Godard vagy Truffaut, pár filmjét
lehetett csak itthon látni, nem is a legjobbakat. Új filmje, a Ki tudja...
most itt maradt a Titanic után, talált magának forgalmazót. Csendes munka, nem
brutális, nem pikáns és nagyon hosszú. Cselekménye szövevényes, ha az ember el
akarja mesélni, elvész a részletekben. Realista drámának indul, sötét
termekben, helyiségekben bukkannak fel komor alakjai, és bonyolult viszonyokba
keverednek egymással. Aztán lassan - úgy egy óra elteltével - mosolyra húzódik
a szánk, a következő órában pedig boldogan merülünk el Rivette játékos,
álomszerű világában. Az utolsó fél óra már egészen meseszerű.
Rivette beviszi a moziba a színházat - első filmje óta már sokadszor. Egy
depresszióra hajló színésznő és egy színész-rendező közös életébe látunk bele,
akik társaikkal Pirandello-darabot játszanak Párizsban, olaszul. Hamarosan
belép a történetbe egy Heidegger-kutató és csinos-csábos nője, valamint egy
egyetemista lány és csibész féltestvére. Majdnem mindenki flörtöl mindenkivel.
Ri-vette stílusosan, nyugodt tempóban, hatásvadászatot kerülve mesél nekünk.
Kísérőzene alig van, recsegnek-ropognak a bútorok, sercegnek a papírlapok -
mintha színpad nyikorogna a szereplők alatt. Mintha nemcsak a filmbe illesztett
sok előadásrészlet, hanem a film maga is színpadon játszódna.
Rivette számára a színház nem kuliszsza, hanem az egyetlen hely, amelyről
beszélni érdemes. A szereplők sorra megnézik az előadást és elszakadnak a
külvilágtól: a komédia bűvkörébe kerülnek, s annak szabályai szerint kezdenek
élni. Kilépnek szürke életükből és egy vígjáték bájos szereplői lesznek.
Bájosak, mert gyermekiek: meggondolatlanok, komolytalanok, becsapják és
meglopják egymást, de nincs köztük harag. A legkedvesebb alak persze a két
színész, aki a többieket a színházba csábítja: Camille és Ugo. A színésznőt
alakító Jeanne Balibar nem csinos nő, de megszépül játék közben, szinte démoni
lesz. Férjét, a színész-rendezőt Sergio Castellitto játssza el sok iróniával,
bő humorral.
Végig érezni, hogy a történet átfordulhat melodrámába, mert a szereplők
szenvedélyesek, és szenvedélyük rombolni, pusztítani tud. De Rivette úgy
intézi, hogy érzelmeik ne egymás ellen, hanem egymás felé hajszolják őket. Elemeli
hőseit és a történetet a földtől. A befejezés kedves, de túl artisztikus,
gyönyörködtet, ám magamra hagy. Pont a záróképből hiányzik az az üdítő, sötét
árnyalat, amely az egész filmet olyan érdekessé tette. A csalódott nézőnek
eszébe jut az utolsó előtti jelenet, amelyben párbajt vív egymással Ugo és a
Heidegger-kutató. Mintha Rivette két énje harcolna: a filmcsináló és a
filmkritikus, aki hajdan komoly cikkeket írt a Cahiers du Cinémába. A párbaj
kimenetele már akkor sejteti, hogy ez az eredeti, jó film súlytalanul ér majd
véget. Rivette mosolyt fest a szereplők szomorú arcára, és elnapolja a
tragédiát. (Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány)
Népszabadság, 2002. november 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése