Egy makulátlan elme örök ragyogása

Égi szenvedély és földi brutalitás. A középkori kultúra kulcstörténetei ennek a kettősségnek megrázó megnyilvánulásai, élükön Heloïse és Abélard históriájával. Az igaz történet szerint Abélard mester és tanítványa közt titokban viszony szövődött, melynek a lány nagybátyja gonosz módon vetett véget: kiheréltette a férfit. A szerelmesek külön kolostorba kerültek, az utókornak híres levelezésük ad hírt elpusztíthatatlan szenvedélyükről. A 12. századi történetet Rousseau-tól Hamvas Béláig rengetegen értelmezték, arra azonban mégsem lehetett számítani,  hogy az amerikai filmmitológia része lesz. Márpedig ez történt 1999-ben, amikor Charlie Kaufman forgatókönyvéből Spike Jonze elkészítette A John Malkovich-menetet. A főszereplő bábjátékos állandóan ezt a történetet játssza el figuráival: a vágy történetét, amellyel saját boldogtalan szerelméről mesél, a szexuális aktusról, melyre hiába vágyik az imádott nővel. A filmet látva az európai irodalmár úgy érzi, Kafka és Kleist is besegített a forgatókönyvbe, előbbi a hivatalokkal kapcsolatos vízióit, utóbbi a bábszínházról szóló esszéje passzusait diktálta tollba. A mainstreamtől megcsömörlött nézők megéljenezték Kaufmant a forgatókönyvért, és azóta tőle várják az amerikai film megváltását. Eddig hiába. A nagy kérdéseket pedzegető, de kissé komolytalan Libido - Vissza az ösztönökhöz^ (2001) a csűrcsavaros Adaptáció (2002) követte, amely Kaufman saját alkotói válságát örökítette meg, érdekesen, de nem elég hatásosan ahhoz, hogy kultuszfilmmé váljék. Most, öt évvel a Malkovich-film után Kaufman visszatért ahhoz a témához, amelyről a legszebben tud mesélni: a halhatatlan szerelemhez. Forgatókönyvéből Michel Gondry rendezett filmet, aki Spike Jonze-hoz hasonlóan kliprendezőként kezdte. Az új filmnek már a címe is Heloïsra és Abélardra utal: az Egy makulátlan elme örök ragyogása az angol Alexander Pope költeményének, az Eloisa to Abelard-nak 209. sora.
Kaufman aktualizálta és átgyúrta a középkori sztorit. A magába forduló, gátlásos Joel és a cserfes, kaotikus személyiségű Clementine a kezdeti fellángolás után egyáltalán nem eszményien élnek együtt. Annyira nem, hogy Clementine úgy dönt, egy tudományos módszer segítségével kiradíroztatja az agyából Joelt – azaz kasztrálja az agyából a fiúra vonatkozó emlékeket. Ezen a ponton kezdődik a film izgalmas része: a harc. Harc a szerelemért és harc önmagunkért, amely a szerelmes ember esetében egy és ugyanaz. Az örök, azaz égi szerelem hite, amelyre Kaufman ráépíti történetét, a középkorban gyökerezik, de visszavezethető egész a keresztény teológia egyik forrásáig, Platon objektív idealizmusáig. Korunk a viszonylagosságot sugallja: nincs objektív igazság, minden ítélet csak szubjektív lehet. Kaufman ennek szellemében megkérdőjelezi az örök szerelem létét – ezt jelképezi a felejtést lehetővé tevő gép –,  de válasza mélyen idealista. Vagy ahogy manapság hívják: romantikus. Ez a válasz azonban nem előre gyártva, készen érkezik: ha a néző meg akarja fejteni, előbb össze kell raknia magában a szétdarabolt történetet. Kaufman nem csupán megbontja az események kronológiáját, hanem számos ponton a valóságnak azt a változatát tárja elénk, melyet a szereplők emlékezete őriz és szabályoz – akárcsak az európai irodalomban tette ezt Proust és Joyce. A film főhőse saját tudata bugyraiban vergődik, és újra és újra átírja magában az emlékeket, amelyeket a valóságról őriz. Az érdekes szerkezet ellenére a történet a hagyományos amerikai dramaturgiát követi, a forgatókönyv egymást követő feszültségpontokra épül, így a sztori végig fenntartja a néző figyelmét, azonban nem fut ki könnyfakasztó katarzisra.
Az új Kaufman-film irodalmi élmény. Tulajdonképpen ez vele az egyetlen baj. A rendezőnek egy erős forgatókönyvet kellett vizualizálnia, és ez szolgaságot kívánt. Gondry csak abban kapott szabad kezet, hogy milyen módon – azaz milyen kliprendezői fortélyokat alkalmazva – illusztrálja a jól megszerkesztett eseménysort. Ez a rendezői hozzáállás vezetett oda, hogy a két főszereplő, akit a visszafogott, nagyon tudatos Jim Carrey és a lehengerlően felszabadult Kate Winslet játszik, nem igazi alakok, csupán remek illusztrációk – mint ahogy az egész film tele van remek, lenyűgöző illusztrációkkal. Megrendítővé azonban csak azokon a pontokon válik, amelyek hagyományos író-rendező viszony és munka eredményei. A legmeghatóbb egy rövid dialógus, amelyben egy fiatal titkárnő szembesül azzal, hogy a saját élete is az Heloïse és Abélard-sztori variációja. Az ügyesen megírt jelenetnek drámai erőt ad a hirtelen helyszín- és dinamikai váltás és Kirsten Dunst pontos színészi játéka.
Kaufman és Gondry filmje nem páratlan moziélmény, viszont páratlan irodalmi élmény – legalábbis a filmek mezőnyében. És van egy óriási tanulsága: ha egy remek forgatókönyvíró egyedül akarja megmenteni az amerikai filmet, akkor a film képkockái mögül időről-időre a forgatókönyv sorai ragyognak elő. Kaufman elméjének ragyogása átsüt a celluloid szalagon, és elhalványítja Gondry képeit.