Vértenger helyett vércsepp (Senkiföldje)

Egy fiatal bosnyák rendező filmje tavaly többkilónyi díjat nyert, idén besöpörte az Arany Glóbuszt a legjobb külföldi filmért, pár héttel később pedig már úgy írt róla a sajtó, mint a legesélyesebb külföldi Oscar-jelöltről. Persze Oscar-ügyben nincsenek véletlenek: a film mögött erőteljes, lobbiképes nemzetközi gárda áll, olyan producerek, akik már évek óta vadásztak egy tuti forgatókönyvre, amely hatásosan, díjra érdemesen szól a délszláv konfliktusról. És megtalálták, éppen azok, akik hajdan az Eső előtt című macedón film körül bábáskodtak. A délszláv eseményekről szóló sok véres, harcos, drámainak szánt és művészileg gyengén sikerült film után úgy tűnik, egy visszafogott, kamaradarabszerű alkotás jut most révbe, erőteljes, cseppet sem hatásvadász képekkel, pár színész érzékeny, árnyalt alakításával. Abszolút megérdemelten.
Danis Tanovic filmje, a Senkiföldje egyetlen meleg nyári nap története. A világ békésebb felén ilyenkor vízparton lustálkodik az ember, zenét hallgat, napozik. Egy ilyen napfényeses nap reggelén két bosnyák és egy szerb katona ott ragad a szerb-bosnyák frontvonal határán, a senkiföldjén egy lövészárokban. Ciki, a bosnyák és Nino, a szerb felváltva ragadják magukhoz a hatalmat az árkon belül, az dirigál, aki éppen megszerzi a puskát. Ők ketten szinte modellezik az árkon kívül zajló háborút, gyűlöletük egyre dagad, kintről hozott indulatokból táplálkozik, hisz alig ismerik egymást. A helyzetet bonyolítja, hogy Ciki társa, Cera egy aknán fekszik, és nem szabad mozdulnia. Bámul a ragyogó napba, és retteg. Az akna az EU-ban készült, és hamarosan épp az EU-hoz tartozó két legnagyobb nemzet képviselői - a helyi békefenntartók - próbálnak az árokban rekedt katonákon segíteni. A háttérből egy amerikai tábornok ügyködik operettkatonai allűrökkel.
Felkavaró, szép film a Senkiföldje, és ez leginkább annak köszönhető, hogy a rendező-forgatókönyvíró nem roppant össze a téma és az elvárások súlya alatt, hanem hibátlan arányérzékkel és kompozíciós készséggel tudott dolgozni. Az egyik pillanatban megnevettet, a következőben elgondolkodtat, a harmadikban meghat, és közben ügyel rá, hogy a különböző hangulatok, gondolatok egységbe olvadjanak. Lenyűgözőek és elszomorítóak a hadsereg rugalmatlanságát bemutató szatirikus jelenetek, találó a sokféle nemzet együttműködésének ironikus jellemzése. Miközben a szerb és a bosnyák élethalálharcot vív, a békefenntartók tisztje azon töpreng: beavatkozzon-e határozottan a küzdelembe, vagy csak asszisztáljon a tragédiához? Ez az a kérdés, amiért kapós lehet ez a mozi Amerikában, és amelyre Tanovic olyan választ ad, mely többféleképpen érthető. A szatirikus jelenetek és a fenti, időről-időre felvetődő, nyomasztó kérdés adják a hátteret a katonák hol szavakkal, hol ököllel vívott harcához, melyet a rendező lebilincselő aprólékossággal mutat be. A színészek tiszta, pontos játéka egy-egy pillanatra feltárja a szereplők sérülékenységét, szeretetvágyát is. A Senkiföldje megrázó film, amely anélkül tud hatni, hogy képsoraival felfordítaná a gyomrodat: egyetlen vércseppben mutatja meg a vértengert. (Forgalmazza a Budapest Film.)

Népszabadság, 2002. március 1.